Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-02-20 / 5. szám

72 kerülőktől, mi a nádasban lelőtt 5, az erdőben 2 és az éji lesen elejtett 6, összesen 13 farkasból és 17 nyúlból állott. Más nap — s ez leende vadászatunk végnapja, még a házból is alig mehettünk ki, olly nagy volt a hó ; s még folyvást esett, minek következtén vadászatunk elmaradt s minthogy eddig farkasra semmi módon szert nem teheték , most már a bárányénál is szelídebb társaságot keresém fel. Még délelőtt előbivatá gazdánk a faluban lakó orvost, ki a tegnapi vadászaton megsebesült erdőkerülőt megvizsgálván , állapota felöl egészen megnyugtatott. Nagy megütközésemre ez orvos feltett kalappal lépett a bojár termeibe s midőn egészen elcsodálkozva e meglepő tiszteletsértésen, kérdezőleg szép szomszédnömhez fordultam, azon választ kapám : bogy e vidéken, kivált faluhelyen, az orvosoknak ez bevett szokása és kiváltsága. A nap lefolyt , kártya- és tekejáték s beszélgetés közt , mibe természe tesen vadászatunk meghiúsulása miatt sok panasz vegyült, bár részemről — megvallom— legkevesebb. Este, midőn ép asztalhoz ültünk, egy kerülő azon hirt hozá, hogy a kastély körül valószínűleg farkasok kullognak, mert az őrebek nagyon ugatnak s iparkodnaklánczaikról megszabadulni. Fogtuk tehát fegyvereinket és siettünk le a kertbe, hol elszéledvén, én épen a rétre vezető nyílásnak tartottam. Alig hogy e nyílást elértem , nem nagy távolra tőlem, egy fatővében valami határozatlan idomú sötét testet píllanték meg s nem sokára tisztán vehetém ki, hogy az farkas és nem egyéb. Ez egyszer szerencsém is volt, mert a jövő pillanatban puskám dördült s a farkas még néhány hatalmas lódulás után összerogyott. Örömömet csak az értheti, ki 20 éves korában háromszor egymásután sikertelenül vadászván , végre megragadja zsákmányát. Oláhországban általán legbiztosabban megkaphatok a farkasok éjjel a házak körül, mert e vidékeken úgy elvaunak szaporodva, hogy az éhség őket sokszor a legvakmerőbb merényletekre szorítja. Sőt emlékszem, hogy szülőföldemen, Fejér megyében is valamellyik szigorú télben — úgy hiszem 1839-ben — olly számosan voltak, hogy a bátrabbak egyike éjjel a házak körül barangolván, az ablak párkányára kapaszkodott körmeivel s nagy ijedségére a szobában fonó némbereknek, egész barátságosan bekandikált; mig a komondorok ö kegyelmét megszimatolván, nem csekély veszteséggel részeikről is, a szó szoros értelmében darabokra szaggatták. Lefolyván másnap engedélyünk ideje, jókor reggel elbúcsúztunk szívélyes és nyájas házi gazdánktól és kedves családjától; s mondhatom, hogy nem volt könnyű az elválás két olly kellemes nap után, mellyeket körükben tölténk. Azóta nem is láthattam többé a kedves alakokat, kikre még igen sokszor örömmel és melegedő szívvel gondolok vissza. Szánunk könnyen csúszott a sima, már valamennyire megkeményedett havon s gyorsan tűntek el mögöttünk e regényes vidék egyes tájai. ;A felső temesi vámnál Erdélybe érve, eltértünk az országútról s Rozsnyónak kerültünk, hol a „Sclmllergebierge" egyes pontjairól gyönyörű kilátás esik, majd a Feketebalom mögött elvonuló roppant bérezek csúcsain, majd a regényes Bárcza-