Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860
1860-12-30 / 36. szám
582 telettel megcsókolja s átvévén az illető parancsokat, ezeket ismét arabjainak adja ki. A sátrak vagy putrik nyílásainál kíváncsi nőfejek jelennek meg, bámulván a jelenetet melly itt mutatkozik. Arab nők levén, ők is szeretik a zajt, fegyvereket s lovakat. A vadászat megkezdődvén, a társaság jártasabbjai, kik tudják bol tartózkodik a vadkan, azt csak hamar kizavarják vaczkából s bogy a bureau arabe főnökének kedveskedjenek, lőtávolra eléje terelik s így ő ejti el, vagy legalább ő adja neki az utolsó lövést s neki is jut az birtokába. Ne felejtsük azonban itt megjegyezni, hogy a vadászat körjáratai közben gyakran hallani puskadurranást, hol távolabb hol közelebb, melly nem vadkannak volt szánva s hogy illyenkor sok nyúlat, foglyot s egyéb vadat is nyel el a vadászok burnusának csuklyája, mi azonban hátrálhatlan kihágás, mert ba valamellyik arabra kisül, hogy nem vadkanra, hanem más vadra lőtt: azon elvitázhatlan védvel menti magát, hogy „azt vélte, a kan áll előtte, hát csak reá lőtt." Ez az ő egyetlen válasza, ba bár az egész világ vonná is kérdőre, sőt kitől leginkább fél, még a bureau arabé főnőkének is ezt mondaná. E vadászatok az arabok ügyessége mellett is komoly veszélyekkel járnak; bár még mind e mellett is igen vonzók, igen élvezetesek volnának, ha nem járná nak ama kábitó, siketitő zajongással. A bennszülöttek , kik hajtókái szolgálnak, olly ordítozást visznek véghez, mellyet európai fül semmi módon ej nem tür, de melly azért az arabok fülhártyáját épen nem sérti.— E kiabálásnak azonban még ama sokkal nagyobb kellemetlensége is van : hogy miatta a vadásznak élete is veszélyben forog. — Megesik ugyanis gyakran, hogy a vadász a kannak nyomára jutván, e zsibajnak közepette nem hallja a kiáltásokat, mellyek öt egy másik kan közeledtére figyelmeztetik; mi minden esetre jelentékeny veszély, mert ha tréfadolog is az arabnak egy vadkan agyarait kikerülni, bajosan menekiilend a másik elől, melly őt váratlanul lepi- s oldalról támadja meg. Egy ízben magam is résztvettem illy zajos vadászatban, mellyet a bureau arabé egyik főnöke rendezett. — A vadkan fel volt riasztva s a spahik, az arabok legbátrabbjai s legvakmerőbbjei, különös élvezetet találtak abban, ha a zajtól neki diihösödött fenevad körül vágtathattak. Különösen egyikük olly ügyesen vezette lovát, hogy néha egészen a kan mellé jutván, fegyvere végével majdnem érinthette öt, míg támadásait a legovatosabban ki tudta kerülni. Egyszerre azonban a felindult állat félreszökik s megtámadja a spahit, ki egy gyors szökéssel tova pattan ugyan, de azon irányban, merre indult 1, már egy második vadkan várta őt rávicsoritott agyaraival. Csak egy módon menekülhet: ha t. i. átugratja új megtámadóját. Megszorítja tehát lovát, de szerencsétlenségére ugyanazon perczben, midőn lova hátulján emelkednék , a fenevad, melly szemben állott vele, egy hatalmas vágással a ló hasát felhasítja, mire a spahi lovával együtt a földre rogy. Halála bizonyosnak látszott, mert a kan reá vetette magát. A többi spahik azonban az egész jelenetet látták s minthogy az első kan, mellyre ép azon perczben lőttek volt, midőn társuk lerogyott — már dermedten feküvék: most villámgyorsasággal jöttek ennek segítségére, mire a második kan,
