Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-11-30 / 33. szám

529 Düledez, diiledez ; félig ismerni csak : Mellyik volt az ajtó , mellyik volt az ablak. A küszöbét is benőtte már a fü s alig van, mi egykori lakhatóságáról bizonyságot tehetne még; a gyümölcsfák ugyan állanak még a kertben , de ezeken is meglátni, hogy nem őrzi senki; a szarvas-vad most gyakran és bátran megfordul alattok s nem egy jelét láthattam annak, hogy erős szarvasok csapták agancsaikat a gyümölcsöző ágakhoz. A mit az ember épitett, alkotott és müveit, az mind romba dőlt, a gaz ellepte lépteinek nyomát s majdan csak emléke marad meg egykori ittlétének. — De nem ronthatták el az elemek a természet remek munkáját, él még itt az erdő , áll a sziklacsúcs még, melly épen a régi kertnek most ledőlt kerítése szélén magasan kiemeli szürke fejét az őt környező sürü biikkes tömegből. Ezen szikla gerinczére — a mint mesélték — sokszor kiszokott állani egy roppant agancsú szarvas, melly még más két, szintén erős szarvas társaságában, a teljes idény alatt, itt az elhagyott kertben és környékében gyakran megfordúlt. Látták őt sokszor a múlt években a favágó s gyermekei , mikor még itt tanyáztak; de látta őt ez idén is épen itt, a felső diósi erdészlegény. Azt mondták róla, hogy tülkeinek gyönyörűen lombár az állása, hogy a sok ág rajtuk csak úgy csillog az esti fényben, tizennégyet lebet rajta megszámolni, vagy tán még annál is többet. E hegységben a 14-nél erősebb szarvas nagy ritkaság; mert itl az időviszontagságok, az erős téli sanyaruságs abiikkmagnak sokszori kimaradása annyiramegviselik a szarvas-vadat, hogy nagy számú ágakkal feldíszített vagy feltűnő erős tülökü agancs nem fordúl elő olly könnyen, mint a kedvezőbb éghajlatú s kövérebb tápszerrel dicsekvő Bakonyban, vagy Cserhátalján. De ha a „kerti szarvas", a mint elnevezték, valóságban megfelel a mesének, akkor felséges látvány lehet, midőn a gyengébb szarvasok az alkonyainak ünnepélyes fényében kivonulnak az elhagyatott kertbe, ő pedig kiáll a szikla csúcsára s merően maga elé bámúl Mintha gondolkodnék a múlandóságnál. Ha e tájon megfordultam, mindannyiszor feltekintettem a sziklára s a regés szarvasnak képe jutott eszembe, mellyet minden vadász titkos kívánalmai közt szivében hord; de hiába keresték ott kíváncsi szemeim, az én kedvemért csakugyan nem állott ki oda, mindig csak a bemeszelt mérnöki póznát láttam ott fenn, a szarvasnak se hire se hangja. Vigasztalásul aztán elhitettem magammal, hogy az idény kezdetével elhagyják a szarvasok a nyári tanyát, hol bő tápszer s nyugalmas fekhely mellett epicuri visszavonulásban lettek teljesek s átmennek oda, hol az üzekedö tehenek inkább tartózkodnak. Miután tehát e hegyen még csalogatót nem hallottam, fel kellett tennem, hogy a többivel együtt elköltözködött; a szikla pedig, melly olly festőin emelkedik a puszta tanya felett, már most hült helye egykori díszének. Elűztem tehát magamtól a gondolatot, hogy illy szarvassal találkozhatnám s