Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-09-20 / 26. szám

417 A mult században a vágtatás volt jóformán ama czél, mellynek elérésére az egész idomítástan törekedett s minthogy a régi iskola szerint jobbnak tartották az emelkedett vágtatást, vagyis azt, mellyet a német „ei habener Gallop"-nak nevez s mellynél a ló elejét, magasra emeli, hátulját pedig behúzza: azért akkor már az előrebocsátott leczkékben azon voltak, hogy a háttagot kiképezzék s azt a testsúly elviseléséhez szoktassák, miért is majd minden ló , a miut az idomár kezeiből kikerült, hátulsó lábain s derekában meg volt rokkanva s az iigetésnél hátulját úgy vonszolta maga után , mintha az nem is az övé volna. A magas fejtartás is ez időben volt szokásos, valamint aló farkának megcsonkítása (illy lovakat azonban még most is találni imitt amott a vének között) melly utóbbinál megfoghatlan előttem: hogyan ellhetett némelly csonka farkú kancza olly csikót, mellynek farkából szintén néhány iz hiányzott. A jelen időben inkább tértfogó, szabad menetet kívánunk s azért ha vágtatásközben a súlyt az előtagról elvonjuk is, azzal még sem terheljük egészen s egyedül a báttagot, hanem inkább a háttag és derékra osztjuk szét, meghagyván belőle a fő alacsonyabb állásánál, az előtagnak is a maga csekély részét. Némelly idomár mielőtt lovát vágtatva kiugratná, annak farát annyira beállítja , bogy a súly , ha például balra akar vágtatni, egészen a jobb oldalra ereszkedik. Azon oldalt, mellyre kiugratunk, mindenesetre meg kell könnyíteni de csupán annyira, hogy ez által a belső oldal ne szabadúljon meg az egész tehertől, mert ez esetben a ló, a helyett hogy balra kikapna, jobbra fog tántorodni, minthogy itt a túlsúlytól lenyomva, nem leend lábaiban annyi erő, hogy azok e túlsúlynak ellenállhatnának; továbbá ha farát nagyon beállítjuk, dereka túlságosan meghajol s nem képes ennélfogva elejét kellő magasra emelni. Azon állást, mellybe a lovat vágtatás előtt helyezzük úgy kell kimérnünk: hogy a ló farát a külső lábszár befelé vegye ugyan , de csak annyira, hogy a lépéI sek időmértéke (tempo) ugyanaz legyen, a melly volt az egyenes vonaloni léptetésnél s a ló lábainak rendes használatában ne legyen akadályozva, mert olly állásból , mellyben léptetni rendesen nem képes, soha sem fog vágtatva helyesen kiugorni. Pedig hány idomár van, ki annyira beállítja lovát, hogy az ép úgy, mint az oidaljárásoknál, menetét kénytelen lassítani s ha azután nem helyesen, vagy épeu nem ugrik ki, sarkantyúval segit rajta! Sokan lovukat előbb tanítják jobbra s csak azután balra vágtatni, miután máinéhány hétig a jobb lábon jól begyakorolták , miért is az illy lovak később soha sem akarnak helyesen balra vágtatni, mert az első vágtatási leczke mindig inkább van emlékükben mint a többi. Legjobb mind a két oldaloni vágtatást egyszerre megkezdeni és pedig úgy : hogy egy nap előbb a jobb, azután a bal lábon ; más nap előbb a bal, azután a jobb lábon. Vágtatás előtt ügetésben kell néhányszor körüljárni s az első leczkékben , ha a vágtatást elégnek gondoljuk , előbb megállani (de nem rögtön, mert a rögtön megállá; a hátulsó lábakat mód nélkül rontja) azután lépést s végre ismét iigetést járván , a tanórát befejezni. Eleinte átalán lépésből kell vágtatásba indulni s a vágtatás után minden oldaljárást, hajlítást stb. kerülni. Az álló helyzetből vagy ügetésböl kiugratás , valamint a vágtatásból az iigetésbe