Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-01-30 / 3. szám

38 va levén, a kedvelőnek elég helyet adnak a korcsolyázás gyakorlására s így előszedvén régi, már egészen megrozsdásodott korcsolyáimat, bebarangoltam, sebesen mint a madár röpte, e kristálytiszta jéggel bevont vizeket. Egy este, midőn a nap épen nyugovóban volt, odahagyám lakát barátomnak, kinél szállva valék , azon szándékkal, hogy sétát teendek a Kennebén, egy regényes folyamon, mellynek partja közvetlen barátom háza előtt emelkedik. Az idő tiszta és világos volt; a teli hold bájosan hintette fehér sugárait a jéggel bevont fenyőkre, mellyek a partokat szegélyezik; a tiszta égen mosolygó csillagok az egész jelenetre valami varázsszíut öntöttek , mellyet a mély csend, csak néha zavarva korcsolyáim csiszolása által, még meghatóbbá tett, Az egész természet azon nyugodt aléltságban volt, mellyben az néha önmagának tetszeni, önmagának örvendeni látszik; föld, víz és lég csendesen pihentek. Már mintegy 2 angol mértföldnyi tért hagytam volt hátra sebes iramban, a mint egy kisebb pataknak ajkulásához érvén, olly fordulatot adtam magamnak : hogy ennek sima tükrére juthassak; mi sikerülvén, a mély, de keskeny patakon folytattam futásomat. Százados fenyők nyújtották csillogó jég- és dérparányokkal behintett ágaikat egyik parttól a másikig s így sürii átláthatlan fedelet képeztek a folyó felett, egészen elsötétítvén utamat. De én, az ifjúság teljes gondatlanságával és bátorságával szívemben, nem tartottam veszélytől; sőt érdekkel és örömmel vizsgáltam ez őserdő sok időt átélt maradványait. Egy örömkiáltással, és kettőzött sebességgel indultam sima utamon s minden oldalról haliám kiáltásom viszhangját, mig az mind halkabbá lőn s végül gyenge mormolásként veszett el a távol rengetegben. Újra a legmélyebb csend uralkodott, legfölebb felettem elsuhanó madarak szárnyainak méla neszétől zavarva; s én folyvást gyorsan haladtam ez óriási fenyők árnya alatt, mellyek sem a bárdnak, sem az ásónak kitéve nem levén: méltóságteljesen várják a perczet, midőn a mindent megsemmítő idő, őket ismét oda fektetendi, honnét olly szépen nőttek ki. Hányszor, — gondolám magamban, — húzza meg magát az indián vadász e sürü ágak mögött ? Hányszor érte már nyila a szarvast e folyó partjain ? Hányszor viszhangzott már csatazaj, e most olly békés, olly néma erdőben ? Ép egy óriási uhu vizsgálásával, melly a felettem nyúló sürü ágfödél között röppent el, valék elfoglalva , midőn egyszerre gyanús zajt hallék, melly mintha a jéghői kerekednék, lábaim alól hallszott jőni; az eleinte rettentő és hangos mormogás, hosszas vonításban végződött. Elhalványodtam; soha hasonló hang nem érinté füleimet s felizgatott képzelmem ezt valami természetfelettinek tartá, annyira ijedelmesnek tetszett előttem a csendes néma magányban. De csakhamar a parton fekvő letört ágak roppanását haliám, ép ugy mintha valami állat léptei okoznák e zajt s a vér agyamba szállt egy perezre, azután hideg borzadály futott végig tagjaimon. A gondolat, hogy mégis nem valami túlvilági rémmel van dolgom, kissé felbátorított s a jövő perezben már iparkodtam a védelmemre szolgáló eszközt vagy módot kitalálni. A hold megvilágítá a fölöttem levő természetes lugasnak azon nyílását hol be-