Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-07-10 / 19. szám

298 nélkül, hogy barnrnczhárom különféle éjjeli les alatt a párducznak csak ordítását is hallhattam volna. A legközelebbi holdtöltéig elhalasztóm tehát a folytatást s a közel fekvő Corso majorba mentem, hova az algíri parancsnok unokaöccse M. Billon érkezett meg, kinek tiszteletére a major tulajdonosával s több úrvadásszal nagy vaddisznó vadászatot valánk rendezendők. Esti hét órakor, holnapi terveinkről beszélgetve, kedélyesen esteliztünk együtt, midőn egy Beu-Assenatt törzsbeli arab lelkendezve érkezett s hirül hozá, hogy a párducz naplementekor a nyájból s a pásztor szemeláttára egy kecskét ragadott ki, azt egy vizmosott hegyszakadékba vitte s kétségkívül még most is ott van. Sokkal jobban boszankodtam már az átkozott fenevadra, hogy sem pillanatig is haboztam volna, minélfogva ebédemet sem végezve rögtön kaptam fegyveremet, daczára minden tartóztaíásnak és rábeszélésnek hogy ne menjek, mert az éj rendkívül sötét s az idő ros

rz: én azonban tudván, hogy a hold tíz órakor feljö s én még ez előtt helyre érhetek — elindúltam. Kalauzom útrövidités végett keskeny ösvényeken s gyakran bozótokon át vezetett. Vadászkésem czombomat verte s az ágakba akadt, minek meggátlására a tartó szíjat még kétszer magam körülövedzém s ennek folytán ahandzsár nem oldalamon, de háíiil lógott le. E jelentéktelennek látszó részletet azért említem , mert — mint ki fog tűnni — ez volt az első körülmény, mellynek életemet köszönbetém. A reám váró arabok kecskét s mellyhez ez köttessék — czöveket készítettek számomra s a duartől mintegy négy száz métrenyi távolságra, egy nagy és mély liegyszakadék partjára vezettek, mondván: — „A párducz e szakadékban van ; im itt e bokor mögé rejtőzz el, mi majd leverjük a czöveket." — A lesállomás olly jó volt, hogy magam is bajosan találtam volna különbre. A szomszéd begy oldala meredeklejtőn bocsátkozott egész a vízmosás árkáig, mellynek szélén háttal a begynek helyet foglaltam. Az arabok a czöveket tőlem három ölnyire verték le s az eliez kötött kecske hangosan kezdvén mekegni, elszaladtak, nehogy ők szolgáljanak csalétkül a közel lenni sejtett párducznak. Alig telt el ezután néhány perez s én a bokor mögött ülve, ennek utamban álló ágait hajtogattam félre és még arra sem értem rá , hogy vadászkésemet magam mellé kezem ügyébe helyezzem : midőn a párducz — villámnál sebesebben s mielőtt ezt előre láthattam volna, a kecskén termett, melly egyetlen halálnyögést hallatott. Én elfőjtám léblzetemet s vártam a hold feljöttét, minek néhány másodpercz múlva meg kelle történnie, mert sugarai már a fák lombtetöin rezgettek. Nagy meglepetésemre azonban azt kelle látnom , hogy a párducz a kecskét olly könnyűséggel kezdi elvonszolni , mint a macska az egeret. Másfél ölnyire vau tőlem, de én a vaksötétségben se fejét se farkát nem birom megkülönböztetni s csak egy homályos tömb körvonalait látom, melly azonnal eltünbetik szemeim elöl — a harminezhárom hasztalan éji les emléke átezikázik agyamon, haragra gyuladok s feledve az eszélyesség minden parancsszavát: fegyverem csövét a mozgó sülét tömbnek irányozom és—megnyomom a ravaszt. A párducz a kecskére rogy és fájdalmas dühös ordításba tör ki. Mint később