Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-06-30 / 18. szám

289 minden anyagi gyümölcsét felemésztette. Megmenteni, minthogy a fából épült ház nagyon élénken égett, már semmit sem levén képesek, elbúcsúztunk a megszomorodott erdésztől és zokogó nejétől s magunk is szomorúan és szótlanul tértünk haza. Az ősz így elmúlt, a nélkül hogy nagyobb vadászatokban részt vettünk volna s midőn a tél bekövetkezett — melly időre sok farkassal kecsegtettek a helybeliek — lejöttünk a medvék országából, a borok birodalmába, a Hegyaljára, hol e télen szintén sok farkas tartózkodott, de én nem valék azon helyzetben, hogy vadászhattam volna reájuk. Azonban a véletlen eggyel mégis összevezetett. Valamelly hideg és homályos de nem igen sötét esten, a bodrogkeresztúri vásártéren mentem végig, bemenendő az úgynevezett városba estebédelni. A vásártér tágas kört képez, minden oldalán házsorok s közepén a vidéki kereskedőknek, az itt tartatni szokott vásárok alkalmára épült kő- és fabódéik állanak. Egy illy bódé mellett megállottam s kardomat szépen magam mellé a falhoz támasztám. A tarczali harangok zúgása a tiszta légen át egész füleimig hatott; ép 7 óra volt; körülem a legkomolyabb csend uralkodott, a mint egyszerre közelemben neszt hallván, felpillanték s egy bornyúnyi nagyságú ebet (farkasra nem is gondoltam) láték magamelőtt, melly épen kardomat szaglálta. Reá kiáltottam hangosan hogy „csiba ki" s már kardom után akartam nyúlni, midőn rögtön nagyot szökve elillant. Ugyanazon perczben néhány paraszt arra menvén, az én tolakodó ebemben faikasra ismert s űzőbe is vették, de az a befagyott Bodrogon át, a timári erdőbe menekült. Néhány nappal később valamellyik kisfaludi parasztember az udvarán álló hidasban talált egy ordas farkast a sertések között s kedves élettársával rajta rontván, ösztökével verte agyon. Bocsánat, ha e vadászesemények halovány ecsetlésében néha a vett irányból eltértem s Cíallicziából rögtön Magyarországon termettem : mert ha a sors az embert úgy hányja veti mint engem, egy emlékhez száz meg száz más is szövődik, melylyeket olly jól esik elmondani, leirni, felfrissíteni. A vadászemlékek lelkemben első helyen állanak; mert azokkal a nemes szenvedély újra felébred s velük a fáradság utáni édes pihenés, a társszellem s ama sajátságos egyenessége a vadászjellemnek ; a kék ég, a meleg napsugár, az illatos rét, árnyas berek, zöld erdő, zengő liget és más számtalan kiegészítője azon óráknak, mellyeknek emléke mindig a legkedvesebb, együtt jár. Egy göröngyös és meredek hegyi útnak, mellyen vadásztunk, emléke elfeledteti velünk az élet nehéz utait ; a madár csevegő dala elriasztja lelkünkből a szomorú szózatokat, a zöld erdő reményszine elborítja előlünk a jövőnek halovány körvonalait, a múltnak zilált képeit; a kutyák csaholása kedves zene, melly minden csepp vérünket felfrissíti; a hajtók ordítása örömhir; a fák árnya Eldorado; a patak vize nectar; a zöld pázsit bársony szőnyeg s egy lövés, mellyel nyúlat vagy őzet leterítünk, aranyat ér és kártalanít — ha csak pillanatra is — minden hiusúlt és még hiusúlaudó reményért. Petheö Dénes.