Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-06-30 / 18. szám

287 szádomhoz, ki az uradalmi vadászok egyike volt siettem. Ez azonban a mintmeszsziröl meglátott mindjárt intett, bogy maradjak távol s igy meg levén győződve, hogy valami vadnak kell közelünkben lenni, magam is, bár alig tudtam lábaimon állani, lövésre készültem. Nem sokára hallottuk a bajtókat ordítani: „swinia, wierpaz!" (disznó, vadkan) s mindjárt ezután bárom lövés esett, de nem talált egy sem, maga a fővadász kettőt hibázott. ^ Mielőtt az új hajtást megkezdettük volna, előadtam a társaságnak, hogy roszúl érezvén magamat haza fogok térni; de társaim nem eresztének, a fővadász pedig — ki monda hogy vidékieken az illy baj itt gyakran megesik s azért ö ez alkalommal gyógyszert is hozott magával — gömbölyű zöld üvegcsét búzott ki táskájából, mellynek tartalmából vagy 20 cseppet nyelvemre öntött. Ez ital olly átkozott erös volt, hogy azt hittem rögtön megfulladok tőle, de minthogy már számban volt, csak lenyeltem s bár egészen helyre nem hozott, anynyira mennyire mégis felüdített. Később egy másik vadásztársunk is ivott belőle, ki azonban gyenge testalkatú levén, ugy járt tőle, mintha akár ipecacuahnát vett volna be. Ezt azután egész éjjel begyaljai aszúborral, meliyet itt „hegyilóinak" Csúfolnak, gyógyítgatták, arait ő épenséggel nem vett rosz néven. A második hajtásban semmit sem kaptunk, mint azt a vadászok már eleve meg is mondták, mert az ott dolgozott favágók a vadat elriasztók. Ezután kocsikra ülvén tovább mentünk, mélyen be a hegységbe, hol egész estig vadászván, néhány rókát s nyúlat lőttünk — azaz hogy lőttek a többiek, mert magam vadat nem is láttam volt eddig. Naplenyugta előtt haza menet az erdőszélen szép szarvasfalkát pillantunk meg messziről legelészni. Ketten közülünk oda is lopództak s itt egy derék csapost ejtvén el, ismét S... lett a nap hőse. Ez esetnél megemlékeztem egy sajátságos kalandról, mellyben 1852-ben a németegyházi (Fejér-megye) szarvasvadászatokon vettem részt. A jeles lövész és nem csak szakában, hanem minden tekintetben érdemes K. erdőmester ugyanis meghitt többünket néhány napra regényes lakába, hogy onnét a hányszor kedvünk leend kiindulhassunk vadászni. Egy gyönyörű septemberi napon mentünk ki jókor reggel először, de egész esti 5 óráig sikertelenül kerestük és vártnk a szarvasokat. 6 óra tájban ebédelvén, ebéd után ismét kimentünk és pedig azon feltéttel: hogy az éjet az erdőben töltjük s kinek kedve leend elmehet lesre. Két hegy között a szűk völgyben elvonuló uton baladtak szekereink mellyeken 14-en ültünk, jól fegyverkezve mindnyájan, mintha akár Sebastopolt ostromolni indultunk volna; egyszerre az első kocsi s utána a többi is megállott s midőn ennek okát kérdéin kocsisunktól, ez, egy baroki sváb, ostorával a baloldali hegy tetejére mutatva monda : „Scbaun's da sán d'

Hirsche" s valóban a legszebb szarvasok legeltek ott tömött falkában vagy 16 darab. Mintha csak zsinegen jártuuk volna, olly hirtelen és egyszerre ugrottunk le valamennyien üléseinkről s a nagy sietségben egyik sem talált magának elég hamar jó helyet honnét lőhetett volna. Valahára P. J. íelemelé puskaját s czélozott, de ép azon pillanatban, midőn a ravaszt már-már elbillente, épen