Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-04-30 / 12. szám

191 katonaság távolibb téli szállásaira vonúlt. Alig történt ez meg, midőn tizenöt indián egy telepet megtámadott s lialálfenyegetéssel követelt szeszes italokat. A telepesek mindent Ígértek, ha amazok békében visszavonulnak s Pawnee nevü vezérüket alkudozás végett ott hagyják. Az indiánok ráállottak, azonban mihelyt elmentek, a fejérek lefegyverezték s megkötözték Pawneet és katonai segélyért küldöttek, melly Bayard hadnagy vezénylete alatt 28 mértföldnyiről másodnapra megérkezett, a foglyot őrizet alá vette s véle visszafelé indult. A ponyján ülő Pawuee útközben rézst nyerve szökni akart és elvágtatott; Bayard utána száguldott sebes vadászlován, elérte s visszatérésre szólítá fel, vagy rögtön lelövi. A szökevény erre nem hajtott s tovább iramlott, mire Bayard, hogy ráijesszen, revolvere egyik csövét a légbe siité. Az indián ekkor gúnykaczajjal vágtatott tovább, Bayard pedig revolvere másik csövével szíven keresztül lőtte a már-már menekvőt. Neliány nappal később azután az indiánok kirabolták a postaszekeret, három embert megöltek, egy megmenekült negyedik pedig Riley erődbe kirül vitte az eseményeket s azt, hogy a boszútállással fenyegető indiánok Pawnee-Fork körül gyülekeznek. Kitűnik ezekből, hogy teljes okom volt utamat Pawnee-Fork felé nem folytatni s ezt inkább Riley-Fort felé irányozni, annál inkább, mert a prairie-láz (bár kisebb mértékben) engem is elővett s olly bágyadtság lepett el, hogy alig bírtam fegyveremet emelni és lovamon ülni, minélfogva szekeremben lefeküdvén, nagyon vágyódtam hajlék , orvosi segély és pihenés után. A Riley erődhöz vezető utat (mellyet a haszontalan Canterall nem ismert s csak sürü kérdezősködés után fedezett fel) finom és olly fekete por lepte, hogy mindnyájan kéményseprő-szerüekké váltunk. Ezen út hajdan egy jókora folyam medre lehetett. Két oldalt egyenlő magasságú mészkőszirtek képeztek partot, mig ezek között a tövér talajon buja növényélet tenyészett. Néha ki-kitértünk a régi mederből s a síkot vágtuk át. Egy ízbeu — épen az esti szürkület előtt — szekeremből szét kinézve egy csekély domborulat éléu mozdulatlan pontot láték s mielőtt kivehettem volua körvonalait, embereim felkiáltottak : antilope ! — nem akartam megállani,remélve hogy azantilope, mint egyéb rőtvad, kíváncsiságra hajlandósága miatt reánk bámúl majd; azonban a forró napot követő hideg szél irányára gondolva nem lehetett kétségem, hogy szelet fog majd s tova iramlik. Úgy is lön; nem sokára a domborúlat túlsó oldalán ment le s eltűnt szem elől. „Most megálljunk! kiáltám, Bart bocsássátok szabadon s ide sárgámmal!" — Felültem Taymoutbra s golyófegyverrel kezemben nyargaltam a domborulat felé s oda érkezve , ismét a legközelebbi talajhullámzaton pillantám meg a gyors állatot, melly onnan is tova szökellvén, messze a prairiek végtelen síkján volt látható, míg végre körrajzai az est leszálló homályával összefolytak. Visszalovagolván szekereimhez, holdvilágnál ütöttünk tanyát a nesztelen elhagyott pusztaság közepén, hol valóban roszúl érezve magamat burkolództam takaróimba. Másnap hajnalhasadás előtt indúltunk tovább s fél nyolezkor állottunk meg reggelizni Clark's Creek nevü pataknál. Mig a reggeli elkészülne, kimentem Brutussal vad után nézni, de bágyadtságom annyira növekedett már, hogy puskámat alig tarthatám ; a hideg azonban eddig nem lelt ki s étvágyamat sem vesztém. Can-