Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-04-30 / 12. szám

188 hevesen állttá, hogy: „többet a legjobb vizslától sem lehet kivánni." Szép fogalom ! Máskor szintén ugyanezen Becasse-al foglyásztunk; egy fogoly elszakadva a fóttól, a cserjéből kifelé egy — csalánnal sürün benőtt árokpartnak tartott. Becasse, a mint a csalánhoz ért, megszűnt nyomozni s hijában szólt reá nézve minden parancs és biztatás. „Hiszen igaza van szegénynek, nagyon is megcsípné a csalán!" ez volt szeszélyének mentsége. Hol vagy „par force" tanitás? ! (a vadászmüszótárból e szó kimaradt, lehetne talán kényszer- tan *)-nak nevezni.) Más alkalommal ismét fürjésztünk, a vizsla nevét már elfeledém; középszerűen viselte ez magát, keresztbe keresett és nyomon. Lőttünk néhány fürjet egy keskeny kaszálón. Egyszer csakamár beczirkált téren elkezdenek a fürjek pitypalattyolni. ,.Mi a manó, be rosz orra van a kutyádnak" — mondám. „Már hogy volna az, mikor már annyi fürjet lőttünk? hiszen nem is lehet kivánni, hogy minden fürjet megleljen." lön a mentség. Boldogok, kik kevéssel is megelégesznek! Egy másik vizslász nyálat sebesített; a kutya utána szaladt, mi lassan ballagtunk nyomában, gazdája egyre hangoztatva az „Apport"-ot. Azonban se nyúl se vizsla nem mutatkozván, végre mi is elkezdtük mindkettő keresését. S ime mit lelünk? Castor két első lábát a nyúl véknyának meresztve, fogaival ugyancsak marczangolja a nyúl oldalát. Boszúságomban azt sem tudtam mit mondjak, mert gazdája azzal menté „hogy mi hibáztunk, nem kellett volna előbb a fegyvert megtölteni, de mindjárt a kutya után menni." Bizony kár volt azt nem mondani, hogy egészben nem birván , darabokban akarta elhozni a nyálat.— E Castor gazdájával szomszédságban lakván, véle többször vizslásztam. Egy alkalommal a vita az „apportirozás" körül folyván : amúgy gondatlanúl állítá, hogy kutyája szárazon mindent elhoz. Na jó, mondám, haza menőben meglátjuk. A falu alatt egy kálvinista varjút szárnyaltam. Itt a vizsgálat percze, hozasd el azon varjút mondám. „Aló apport Castor, apport" — neki szalad a Castor, azt gondolta ez is nyúl, kacsa, fürj, melly nem harap, — de a varjú megcsípi az orrát s karmaival pofájába ragaszkodik. Körtánczot járt a varjú közül Castor s hogy muzsika is legyen, szépen elkezdett ugatni is. Igen természetes, barátom nem tudta, bogy a varjú és bagoly az, mit csak jó s megtörve tanított vizslák hoznak elő : pecsenyével, jó kedvvel és simogatással tanított száz vizsla közül kilenczven elő nem hozza. Sok illy szép vizslabibát és vadász szakértetlenséget sorolhatnék még fel, de tartok tőle, hogy ez némelly kezdőnek még kedvét vehetné a vizslászattól. Legyen tehát elég ennyi a napjainkban elszaporodott sok rosz vizsláról s lássuk inkább, minő vadászok minő vizslákkal s minő eredménnyel vadásztak a múltban. X.« X» X.. (Vége következik.) *) Vagy talán kifejezné az eszmét a „megtörés"? A sors megtöri az embert; kényszertanitás (idomitó fával, gyöngyei, nyaklóval sat.) megtöri a kemény ebet. Szer k. TI