Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-04-20 / 11. szám

168 _ oldalról; de ez kivételképen be nem várt s barátom és annak vadásza közt akart kitörni; az előbbi sebesen vágtatott feléje s már nem is volt messze tőle, midőn reá lőtt, de vágtatás közben hibázott, mert átalán igen nagy gyakorlottság kellavágtatva-lövésbez s e gyakorlottságot csak akkora tevők sajátunkká : midőn Afrikát már-már elhagytuk, a midőn is mind a hárman kezdénk imitt-amott találni. Délutáni két óra tájban érkeztünk a duarba, hol Sidi-Ben-Henní vadászsólymait mutatá. A sólymok ezen faja „falco biarmicus" az „astur" nemhez tartozik, valamint a mi héjánk is (falco palunibarius). Epen kedvenezét tartotta kezén s etette juhhússal, melly alkalommal azt mondó, hogy gyakran ugrányokat (djerbou, lepus aegyptiacus, Springhase) is fogatnak velők. Az ugrányok olyfélék, mint a kis „kenguru" s lyukakban élnek, de csak homokos földön; a duar körüli dombok tele voltak velők s midőn ohajtásomat nyilvánítani miszerint szeretnék néhányat birni : a kaid fivére a jeles hajtó, ki amannak egyszersmind Tsausz-sza (bizományosa, meghatalmazottja) vala s kit ennélfogva ezután igy fogok nevezni — azonnal néhány arabot küldött ki, hogy fogjanak belőlük, melyeket nem sokára meg is kaptam s a vadász által kitömettem, hogy természettani gyűjteményünket szaporítsák. Később egy őrült jött hozzánk „djerrid"-del (pálmalevél nyeléből készült bottal) kezében, mire — ismervén a tiszteletet melylyel a niahomedánok minden őrült iránt viseltetnek, azt tartván róluk, hogy „mrabet"-ek, azaz szentek és szellemük az Istennél van —• sietve távoztam, azonban még láthattam,mint döngette el mind azokat, kik közelébe jöttek a nélkül, hogy az arabok djerrid-jét elvenni törekedtek volna, hanem inkább megölelve és megcsókolva akadályozák őt a verekedésben, mire később a „mrabet" megnyugodott s magam is újra a társaságba elegyedtem. Naplenyugta után következett az ebéd, mit a földre állítottak a szokásos arab szertartásokkal,mellyek szerint a házi úr mindaddig nem eszik, mig a kuskusu nem jő s ezután ő dugja először a kanalat a tálba és úgy adja azt tovább szomszédjának. Böfögtünk is illöleg valamennyien az ebéd és a házi úr tiszteletére, mint azt barátom és én már eleve mesterségesen betanultuk, hogy ildényes, müveit, embereknek tartassunk. A mosakodásoknál, mik itt ebéd előtt és után szokásban vannak, sőt szükségesek, minthogy a húst az ember ujjaival fogja (kést t. i. illetlenség volna használni) ügyetlenségből a vizet egy szőnyegre s lótakaróra öntöttem s ennek következtében a nedvesen kellett hálnom, mi azonban nem esett épen nagyon roszul s más nap reggel új erővel felnyergelvén paripáinkat, ismét kilovagoltunk a tsauszszal s más 25 lovassal gazellavadászatra. Sidi-Ben-Henni még mindig heves főfájásban szenvedett. Nem sokára megpillantánk mintegy 80gazellát, mellyeket a már egyszer említett módon jól bekerítettünk. Egyenesen felém tartottak, de csakhamar megfordultak s a vadász és Breunner gróf között — sokkal közelebb ez utóbbihoz — kitörtek. A vadász félszügyelve két lövést tett eléjük, de uagy távolból s csupán azon dicséretes szándokkal, hogy őket urához közelebb szorítsa, mit el is ért. Én csak azt nem fejthettem meg magamnak, miért lőtt barátom oly későn s miért tett csak egy lövést, mellyel két tinöt el is ejtett; ezért a mint a gazellák künn voltak a kör-