Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-12-30 / 36. szám

584 valószínűség ellen, a meredély szélére ért, itt azonban elveszté eszméletét, liaza vitték őt, felgyógyúlt, de az esemény emléke haláláig őrült rögeszmekint üldözé. Hatalmas megtörketlen szenvedély keli arra, hogy valaki iliy veszélyekkei szembe szálljon. S e vadászok azt vallják, hogy a világnak semmiféle élve nem hasonlítható azon gyönyörhez, melly őket átrezgi, midőn a vadkecskét lőtávolban pillantják meg. Hetek óta kémelték, jártak utána, nyomozták, lesték este és reggel ; még talán nem is látták az állatot, a csodás vadkecskét, melly íme most ott áll csomós délczeg szarvaival ama hozzáférbetlen sziklafalon ! A vadász lőtávolba igyekszik jutni s hogy a vad meg ne lássa, hogy neszét vagy szimatát ne fogja: roppant kerüléseket tesz , órákig kúszik síkos lejtőkön, meredélyek melletti keskeny sikamlós ösvényeken; a vadat már nem látja, de felteszi, hogy ez nem változtatá helyét. Végre a kellő pontra ér, néz — a vadkecske már nincs ott de im száz lépésnyire egy sziklacsúson áll, kémlelő szemekkel, szaglászva felütött orral. A vadász, remény és félelem között remegve közeledik, tüzelésre fogja fegyverét — a havasok viszhangja ezerszer dörgi vissza a durranást s az áldozat a vérével pirosra festett kövön végsőt vonaglik. Legszebb vadkecskepéldányokkal Bern, Saint-Gall, Zürich és Neuchâtel muzeumjai bírnak. A berniben lévő hármat Caillet Elek lőtte a Piémont szélén lévő havasokon és Mont-Cenis közelében. Vadászatainak egyikét igy írja le: „Augustus 7-kén a nagy Saint-Bernardon mentem át, hogy Piémont határszélére a Ceresolles hegyekbe érjek. E hó végéig a hegység minden zugát bejártam, anélkül, liogy bár egyetlen vadkecskének is jutnék njomába. Végre a Piémont és Szavója közti magaslatokon egynek lmllatékára találtam. Nem szánhattam azonban rá magamat, hogy e veszedelmes helyeket egyedül járjam he s mászkáljak éjjel nappal a csuszamlós sziklákon : három társat kerestem. September 29. lön, mire — ezer akadály után a kijelölt helyre vergődtünk. Pár nap múlva egy öt tagból álló nyájat pillantottunk meg, de rögtön erre iszonyú zivatar kerekedett s nem sokára minden ösvényt minden síkot lábnyi hó fedett, Akár előre- akár visszamenni egyiránt veszélyes voit — a siker reménye és vágya azonban előre unszolt s mi folytatók utunkat. Egy palaköves hegygerincz oldalán, melly alatt mérketlen mélység tátongott, alig lábnyi széles ösvény vezetett s ez volt az egyetlen út, mellyen az állatokhoz juthatánk. Ezen ösvényt is hó fedvén , a palakő alatta még síkamlósabb volt. Mi, kik jól ismertük s jártuk ezen utakat, mellyektöl a síkföld lakója megborzadna, csak ez utóbbi körülménytől tartottunk , bár testünk fele része mindig a mélység fölött függött, valahányszor — bal lábunkat letéve — a jobbal léptünk. De válogatni nem lehetett. Óvatosan és némán mentünk egyik a másik után s a veszedelmes helynek már nagy részét haladtuk át, midőn az elől menő megcsúszott, elveszté a súlyegyent s a mélységbe bukott. Jajkiáltása megfagyasztá a vért ereinkben — s már nem is láthatók őt ! Tagjaink a borzalomtól megdermedtek s kevés hija volt, liogy mi is nem követtük őt. De összeszedtük magunkat s kimondhatlan kinok közt és véghetlen óvatossággal lépegetve, végre túl valánk a veszélyen. A vadászatot abba hagytuk. Sokáig kerestük szerencsétlen társunkat, de lehetlen volt hullájára akadni.