Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-07-20 / 20. szám

334 lamra estem. A karók egyike felhasitá lábikrámat a csukló felett, egy másik czombomba hatott s egy harmadik lágyékomat sebzé meg ; de a magammal rántott ágak testem felső részét megvédték a sérüléstől. Első perczben azt hittem, hogy lábam több helyen tört el, de talpra állhatván meggyőződtem, hogy nagyobb baj nem történt. Tapogatózva mentem a verem oldalfalához, hogy itt a vihar elülését bevárjam s aztán — ha sebeim engedik — börtönömből a kimászást megkisértsem. Azzal biztatám magamat, hogy végre is majd csak eljönnek vermeik megvizsgálására a vadászok de hát ha ez egy elhagyott verem ? villant fel bennem a megdöbbentő sejtelem, mire az vitt, hogy jövet sehol se láttam környező sövényfalakat. Ez esetben éhen veszhetek itt, ha csak az esetleg Julait vagy társait erre nem hozza. E gondolat annyira kínzott, hogy minden módon a verem koráról ohajték meggyőződni. Világot kellendett tehát gyújtanom, ámde gyufa-tokom vadásztáskámban maradt, mellyet esés közben elveszték. Ennek keresésére indultam mászva a karók között ; hasztalan ! a földön sehol sem volt, más részt azonban puskám került meg, mellyet aztán a verem oldalához támaszték. Sebeim ekkor égetve kezdtek fájni s még nagyobb szükségem lön világosságra, hogy beköthessem azokat s elállitsam a lábamon végig csurgó vért. Talán a karók valamellyikén akadt fel táskám ? Újra kereséshez fogtam s végre reá akadtam. Meggyújték egy viaszgyertyácskát. Zsebkendőmmel s ingemről letépett foszlányokkal bekötözvén sebeim, szivaraimat számláltam meg; ezekből még jó csomó volt nálam az éhség és unalom elűzésére, ha még sokáig kellene a verem fenekén maradnom. Hálát adtam Istenemnek., hogy nagyobb bajom nem történt — s megadtam magam sorsomnak. „Végre is, mondám magamban, kihúzok néhány karót, beverem az oldalfalba s e lépcsőn majd csak kijutok." Hideg- és vérveszteség okozta dermedtségemben illy tervekkel foglalkozám, midőn egyszerre mordulást hallok fejein fölött s rögtön reá nehéz test zuhan mellém pár lépésnyire. Egy második, de már sokkal közelebbi s hatalmasabb bödülés után tisztán állt előttem, hogy medvét fogott vermem s fájdalmas morgása erős sérülésnek volt tanúsága. Mindamellett e szomszédság- sehogy sem leliete Ínyemre s úgy tetszett, mintha a medve a karókból kibontakozva felém tartana. Láttam szemei villogását, akár mert a medve szemei sötétben úgy fénylenek mint a farkaséi, akár mert szivarom égő üszkében tükröződtek vissza. A vadállatok félnek a lángtól, gondolám s egy gyufát szivarom vég-én elgyújtván, megláttam az egész medvét, mellynek szügyéböl és hasából csurgott a vér, a mint velem szemközt épen hátulsó lábaira állott; megragadtam ekkor kezem ügyében lévő puskámat s ezt jobb kézzel arczomhoz emelvén, csöve csaknem a medve fejéhez ért, mire ez ösztönszerűleg kissé elfordúlt s durranó fegyverem golyója a vadállat fülébe ment. Maczkóm hanyatt esve, dermedten rogyott össze ; újra tölték ekkor s miután meggyőződtem, hogy szikrányi élet sincs benne, végig feküdtem a még- meleg tömegen, mi megvédett a nagy hidegtől másnap délig, midőn a keresésemre indúlt Julai és társai reám akadtak. Sebeim miatt nagy fájdalmakat szenvedtem, de másnap indúlnunk kellett, végig fektettek tehát egy szánon s minden oldalról jól betakartak vadbőrökkel, miknek nem voltunk szűkében s iramszarvas fogatokkal sebesen utaztunk.