Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-04-30 / 12. szám

194 nalon áll, hogy mint nemzet különálló faj vagyunk és saját anyanyelvvel birunk, nem pedig — mint ezt németországi szomszédaink nagy része hiszi —- hogy csak nevünk magyar, de azért a német az anyanyelv ; mig a kissé jobban értesült viszont csak azt bámulja, miért ragaszkodunk mi nemzetiségiinkhez olly makacsúl ; midőn egy nagy és dicső Németországfiai lehetnénk ! E czikk elejét lapjaink jelen évi folyamának 1-ső számában, a „Külföldi levelek" rovatában közlöttiik már s most ott vesszük föl a fonalat, hol Whyte Melville az angol és a magyar vadászterek közt húz párvonalat, ez utóbbinak ama körülményből származó előnyére, hogy itt nincs annyi gát és sövény s nincs annyi juhnyáj és csorda, melly a vadbűzt i ontsa — mint Angliában. * * Magyarország síkjain a falka úgy fut, mintha a róka farkához volna kötve s az utána lovaglóknak nem kell egyébre fordítani figyelmüket, mint a haladás gyorsaságára. Kivéve egy-egy ritkán előforduló árkot, az egész vidéken alig van sövény s egyéb akadály és akár negyven (ang.) mértföldnyire lovagolhatni ugratás nélkül. Boldog ország! Boldogok, kik a keményen tartott telivér liátán bizton bátran száguldhatnak s minden mozzanatát szemmel tarthatják a falkának, melly meteorként villan át a sikon! Nem igy Angliában, bol a vadászterek legtöbbjén a kutyákat csak fél szemmel lehet tartani s a másik szem alig elég arra, hogy előre és jókor megválassza a minduntalan útbaesö akadályok ama pontjait, hol az ugratás legczélszerübb. Pest környékén Fót mellett, melly méltán nevezhető Magyarbon Melton-jének, tömérdek a róka s többnyire erös zsinórba futó állat. Leginkább kis, tiz-húsz holdnyi nádas mocsarakban találhatók, mellyek egymástól távolacska esnek — s kénytelenek levén élelmi tekintetből egy mocsártól a másikhoz vándorolni, a vidékkel jól megismerkednek. A legjobb futamok (run) egyike, mellyeknek e sorok irója valaha tanúja volt, egy társalgó teremnél alig nagyobb nádasból történt s szél ellenében szünet nélkül 45 perczig tartott. E futam után egy magyar főúr — kimerülésig lovagolt angol telivér ménjéről leszállva, nemzetében rejlő költői érzékkel jegyzé meg, hogy — „e negyvenöt perez ugyanannyi arany fövenyszem volt élte homokórájában,"