Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859
1859-03-30 / 9. szám
145 szalasztott nyúl közt végre olly rosz nyúlra akad, mellyet agara elfoghat. Ki idomitja tehát jobban agarait, mint ő? És ha szukája párosodik, akkor azt múlhatlanúl a környék legjobb kanjához viszi el. E szerint tehát az idomitásban ugyanazon arány áll az agárnál is, mint a nyúlnál ; 'és mégis 1848 óta jobban fút a nyúl mint azelőtt ; vagyis : az a g á r — jó agarat értek — biz azóta fehér holló. Vessünk egy pillantást a múltba és azonnal látandjuk, hogy — csak kevés agarászra szorítkozom — 1840-től 1848-ig hány hatalmas agárral találkozunk : Báró, Minta, Rénus, Czigány, Huszár, Lárma, Szarvas, Badár, Kigyó, Pompás, Rabló, Tündér!! — Pedig e boldogult jó párák nagyon kevés gazdáéi voltak. -- És most járj be 4—5 megyét fogsz ugyan találni jó agarakat, — mert hisz minden ember ollyan kalappal köszön, minővel bir, — de nem a régieket. Mi az oka tehát, hogy jelenleg, kivált négy év óta olly ritka a jó agár? Tisztelem mindenki meggyőződését, de megengedi azért a t. ez. közönség, hogy e tárgy fölötti nézetemet én is nyilvánítsam. 1840—1848-ig az alföldön a legtöbb jó agár Nadányi Imre fajából vált ki. О szuka agarát rendesen Bohns-féle kannal forogtatta és volt is neki valamint környékének is mindig kitűnő agara. 1848 óta — mint tudom — megszűnt ezen párosítás, — és bizony a jó agár is megszűnt lenni Langviusnál. Mások a behozott angol agarakkal kezdék meg a párositást, igy még több előnyt remélve nyerni az ősi faj fölött. Kimondom, — törjenek bár fölöttem pálczát ; mindegy, legyünk tisztában magunkkal ! — Bizalmas ismeretségben vagyok egy illy angol agár-pártoló agarász czimborával, R. A. barátommal és véleményünk — fájdalom, különböző. Különböző, mert én ínég csak meglehetős angolt se láttam akkor, mikor az ősi magyar faj bizony jobban futott ő angolságánál és ezen angol indigenáktól származott véreket is eleget láthattam volna már futni, lia ugyanis futottak volna. De erről majd később. Röviden tehát, én kénytelen vagyok azt hinni, hogy jó agarunk azért nincsen, mert elhagyva régi fajainkat, bezavartuk közéje az angolt. E meggyőződésemet erősiti a következő példa is. Nem biában mondta meg már rég a debreczeni ember, hogy „jobbnál jobbak vanna к"; nagyban valósult is ez a legközelebbi török-szent-miklósi agarászaton a Mórón, Dráván, Rablón, Normán és Rollán ; — de azért mégis bátran merem ezen egy fészekből kikerült öt agárról azt állitani, hogy ezekhez hasonlót egy álombeli hagyásból — úgy szólván — négy-öt megye nem állit ki ; olly módoni hajtásra pedig, minővel a Sárrété szokott agarászni, t. i. rogyásig, — úgy hiszem, az egész hazában nincsen. — Jele tehát, hogy a faj a régi jóból megmaradt valami ; mi hogy régi tökélyére nem vergődhetett vissza, talán — ezen agaraknak mostani párosításait nem tudván — azon okban rejlik, hogy a szokott vér vegyítést most már elhagyták és csak a környékbeli kanokkal tétetik azt. Elismerem én, hogy az angol agár sebesebben megy fel a nyúlra, kivált az öszi rosz nyúlra, mint a magyar ; de hamarább meg is áll ám a nyúlon, mint a mi agarunk. — Egy év leforgása alatt négy telivér és legalább tiz darab félvért láttam