Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-08-20 / 23. szám

366 tani nem lehet sat," - de egy találkozás lángra lobbantá a bennem lappangó szikrát s kitört belőlem a dal : „Megláttalak szép rókahölgy, szeretlek sat" Nem 11*0111 le választottamnak, a szende ifju Miss Fox-nak leírbatlan bájait. Ezeknek számra öten lettünk rabjaivá, kísérőivé s uszályemelőivé. Mindannyian költök valánk, miből azt sejdítém, liogy talán nem is anynyira valódi hivatás, mint ifjúság és szerelem tön verselökké. Legalább azt tapasztaltam, hogy minden fiatal rókánál bőven termett a vers s a különbség csak az volt, hogy egyik elbizottabb és hiúbb volt költészi tehetségére a másiknál. Igy közülünk, öt vetélytárs közül, az első azt követelte, hogy csupán ö tud szerelmes verset csinálni; a másik neve halhatlanságát kicsinált dolognak tartotta, pedig látnivaló volt, hogy csak a csalogányt igyekszik utánozni; ezeknél nem volt eredetibb a harmadik és negyedik sem, de azért mindegyik erősen meg volt győződve, hogy saját hangja az aranynál is érczesebb s nem olly tompa mint vetélytársaié. Az öt vetélytárs közötti versenygés nem csak szomorú párbajokra, hanem ezeknél sokkal ízetlenebb polémiákra (rókanyelven maracodacheokra) adott volna alkalmat, lia Miss Fox olly eszélytclen leendett s az egyéni szenvedély lángján kivül a hiúságét is szította volna, például egy pályakérdés kitűzésével, melly szerint keze a legszebb vers készítőjének essék jutalmúl. Miss Fox azonban a mai kornak volt gyermeke s leendő férjében nem bidegkonyhás troubadourt, hanem tenyeres talpas élelmes partliiet keresett. Ehhez képest röviden kijelenté, hogy szívét a lábaihoz leteendő legkövérebb falat hódítandja meg. E percztöl kezdve a buzdító pályadíj végkép feledteté velem a kiáltott veszedelmeket s bár szép rókabölgyem nem balkezével fedte el azon pontot, melly körül Grötheként a világ forog, de a Medicei Vénusra alkalmazott mondat igazsága kevés változtatással reám nézve Miss Foxnál is bebizonyúlt Ez lön a tengely, melly körül nekem a világ forgott s mellyért éhséget, szomjat tűrni és a legnagyobb veszéllyel is szembeszállni kész valék. „A legkövérebb falat!" Ez volt a jelszósennek megszerzése legfőbb törekvésem. Eszembe jutott első libakalandom, hasonlóra vágytam ismét, — csakhogy mi akkor ínycsiklandó czél volt, az most csupán eszközül szolgálandott egy magasabb czél elérésére. Az eszme mind inkább gyökeret vert lángoló képzelődésemben; kelepcze, irtóháború, apám taná-