Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-01-20 / 2. szám

18^ már helyenként a levegő meghüvesedik, a különbféle höségű légfolyamok a partlejtőkön összeütközésbe jönnek, és a vadász nem képes magát úgy elhelyezni, hogy a közelgő vad észre ne vegye. Az az, mindenütt rosz a szél, a vad nem nyomúl előre, hanem elmarad a hajtók közt. Illyenkor megliiusúl a vadászat; a mi annál keservesebb, minthogy a szebb, az úgynevezett nagy vadászatokat, melly név alatt a zergék által különösen kedvelt téreknek hajtása értendő, a háziúr ildomos tilalmazási szempontból indúlva ki, csak minden második évben felváltva, tartatja meg. De még más és komolyabb oka is van annak, hogy bizonytalan időben e vadászatokra menni nem lehet s ez abban áll, hogy ha hajtás közben köd lepné el a bércztetöket, a hajtók élete veszélyezve lenne, mert ott hol fényes nappal is csak alig lehet járni, sűrű ködben minden lépés életveszély. Ha reggel általános csendben ébredünk fel, mintha ünnepnap volna, ha a homályt, mellyet az éj vagy szürkület szinének tartottunk, sűrű, mindent beburkoló köd okozza, és nincs kilátás vadászatra: akkor kedvetlenül fordulunk meg pihenő helyünkön, mert illy csalódás után még az álom sem eshetik jól. De szerencsénkre nem mindig van ez igy! ha zaj, csörej, léptek kongása, künn egymást felváltó beszéd ébreszt fel, ha a kinyitott ablakon át a tiszta kék eget látjuk, és friss illatos léget szivünk be, gyönyörű idő van és vadászni lehet: illyenkor a korán kelés — noha máskép nem vagyok nagy barátja — még élvezetté is válhatik! Sietve készülünk fel, öröm és jó kedv nyilvánúl minden arczon; az erdészlak előtt élénk mozgalom keletkezik, több erdökerületböl öszszeliívott erdészlegények, saját vadászaink, pogyászhordók, mindenki forog, jár kel, a főerdész a legényeket a két hajtásra elosztja, elrendezi, a paripák nyerítenek, a pogyászhordók vállaikra veszik a sok mindenfélét, mit magunkkal viszünk, úgymint a második golyófegyvert, az esőköpenyt, látcsövet, kulacsot és eledelt — mert egész nap künn maradunk; végre felülünk a ponykra, a háziúr szürkéje bakol, a fakó visít és kirúg, kis sárga csödöröm hatalmas szökésekkel adja jelét soha nem hanyatló jó kedvének. „Uraim! ha úgy teszik — szól most a háziúr — kész-e minden?" s a karaván útnak indúl. Valóban nem csekély feladat az, mit e remek ponyk teljesítenek. Noha a meghajtandó hegypartok rendesen közel esnek ahhoz az