Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-04-30 / 12. szám

•180 inkább eshetett volna az illető részéről kifogás alá, mint e népszerű vadász egyetlen izenete. Az egy halálos betegség tarthatta vissza a vadászszékelyt, hogy az illy meghívásra rögtön meg ne jelenjen. Ki valaha Makfalva bérczein vadászna, kerítse csak elé iíj. Fazakas Péter ö kigyelmét, vagy az ottani vadász szöcset, kinek nevét megfeledtem, fognak ők beszélni eleget azon vadászélményekröl, mellyeknek szemtanúi s részesei valának. E sorok írójának volt alkalma a nevezett jeles vadásznak több élénk kalandjáról tudomást szerezni, mellyek bárha az elefánt, tigris vagy a havasi zergék vadászatának színezetével vagy az angol kopászat gyakran nyaktörő élénkségével nem birnak is, de mint hazai kalandok nem lesznek a vadászat barátai előtt érdektelenek. A makfalvi szőcs volt e vadászati kirándulások mnlattatója; derék puskás és leleményes bohó, ki a vadászcsapatocskát gyakran nevetteté meg tréfáival. Mindenki örömest nevetett szeszélyes ötletein; egy élezét azonban egykor szinte megsiratta. Kedélyes kirándulást tervezett s Dózsát lesvadászatra hivta. Az indítvány mint mindig, ugy most is elfogadva lön. Kiindultak s a szőcs csakhamar figyelmezteti Dózsát egy bokor alatt fülelő nyúlra. A puska dördül, a nyúl makogás nélkül fordul fel s Dózsa a martalékhoz siet. A szeszélyes szőcsmestert ölni kezdette a nevetés. Dózsa a felvett nyulat hirtelen visszacsapta a bokorba s a következő perczben kétcsövű fegyverét a szőcs felé hajitá! Karikázva zúgott el ez a légben s a szőcs csak gyors lekukkanásának köszönlieté, hogy a repülő puska csak kalapját s nem fejét sodorta el. A puska még a szőcs kalapjához sem ért, midőn már a heves de szintolly érzelmes fiatal ember dühös haragját megbánva rohant fegyvere után. Látva, hogy nincs haj, felvidultan nyujtá kezét a meghökkent szőcsnek. „Barátom! mondá, örvendek hogy nem érte baj, de miután én a nyulat futtában is el tudom lőni, nekem többé soha se tömjön ki szalmával nyúlbőrt. Az illy tréfát űzze máson, ki nem oly heves mint magam." A szőcs bocsánatot kért s az egészről többé szó sem volt. Felső Fehérmegye szélén a Rika hegylánczon, néhány rákosi székely kíséretében, ment ki medvére Dózsa 1847-ben. Csakhamar lövésébe is jött egy izmos medve s Dózsa fegyvere dördülvén , a vadállat az oldalon kezde lebuczkázni, míg egy terebélyes cser tövénél elnyúlva rogyott le. Egy kis termetű barna arczú rákosi székely, ki e kalandot nekem maga be szélte el, gyorsan a borzas toportyánhoz rohant s szőrét kezdé simogatni. A medve e perczben a székely nyakába ugrott s izmos lábaival átölelte öt. A komé sem vette tréfára a dolgot s derekon ragadta a toportyánférget, birkózni kezdett vele. A két küzdő földre esett s egymást el nem bocsátva hengergeti le a partoldalon.