Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858
1858-03-10 / 7. szám
104 sát ; melly a sáros földön mind kárba vész ! — Ez esetben pusztán kárpótlásnak van-e helye ? vagy egyéb beszámítás is sújtja a jogosított vadászt, mert miért nem tudta, hogy ama dűlőn pár óra előtt jó pásztás eső járt s hogy ott birtokos társának már elrepitős kölese áll lábon; miért nem szólította ebét, vagy legalább miért nem várta meg, mig a róka ki jő — vagy hagyta volna el szive ellenére is a hajtást a kártéren innen. A gazda valami csodanövényt vesztett el, mellyet ázsiai magbó 1 akart honosítani itt, a vadász pedig csak egy rókával lőtt volna ez esettel kevesebbet ! — Véleményünk feltétlen a vadász előnyére nyilatkozik, természetes, hogy teljes kárpótlás mellett. Miután az egyéni vadászszabadság és a birtokszentség fogalmait tökéletesen felfogni és átérteni képeseknek érezzük magunkat, egyezkedni akarunk s kimondjuk, hogy a gaz d a 111 int s z á m i t, ó elégedjék meg, ha a vadász mint gyönyörködő a tett vagy okozott kárt teljesen megtéríti; mert valamint a gazdának roszul esik szorgalmának virágait tépve látni, még akkor is, ha azok megfizettetnek, úgy más részt a vadászról is feltehető, hogy fáradsága gyümölcsét tízszeres néha százszoros áron s azon felül készpénzen fizetnie épen nem jól esik, kivált ha nem szántszándékkal esett a bajba. De más részt olly kényes dolgoknál, hol okvetlen kell szabályt hozni és alkotni, úgy lesz legjobban megközelítve az osztó igazság kívánalma, lia egyik fél sem kívánja magát chinai fallal elsánczoltan ridegen ellenséges állásba helyezni s a másik sem kiván kiváltságokkal élni, mellyek nyíltan s homlokegyenest ütközzenek a tulajdon szentségének törvényeibe. — Ha vadásztörvények alkotására hivatnánk, ezen kérdés eldöntése legkevesbbé sem hozna zavarba mert egy részre azt mondanám a vadásznak : „quod tibi non vis fieri,alteri ne feeeris"; más részt a gazdának : „quod tibi justum, alteri aequum s elvégre is addig, mig máskép nem lesz, egyezzünk meg privative s hitünk szerint úgy lesz meg az egyesség, ha a vadász is igér, a gazda is enged, aztán a vadász enged s a gazda igér; reá végre létesül az alku. Annak meghatározása, mikép kellessék a vadász- vagy illemszabályok szerint, de mindenesetre törvényesen, eljárni a vad ásztilalom-törők ellenében, a gyakorló gazdánál egyéb útmutatással nem szolgálhat. Ha egyéb gazdasági tilalomtörö kártétel fordul elő, a kártevő megzálogoltatik, a kárttevő állat behajtatik, hajtóbér követeltetik s addig, mig egyezkedés terén állunk, követelhetünk illedelmes árt, többet kevesebbet egyéni meggyőződésünk szerint s a tett vagy legalább akkor midőn az illető kárban kapatott, felmutatható kártétel teljes megtérítését. Mihelyt azonban a kölcsönös egyesség, bármi közben jöhető oknál fogva, kivihetienné vált: törvényes lépések szükségesek; mert nem mindig észszerűen gondolkodó méltányos emberekkel lévén dolgunk, jogaink védelmének mindenesetre megállapított törvényekben kell biztosíttatnia. Az eljárás itt véleményünk szerint egészen ugyanaz, mint a gazdászati tilalomtörések s kártételeknél, leszámítván, mint fenebb említeni alkalmunk volt, a szántszándékosság beszámításának súlyát, mi a kártételeknél rendőrségi kihágást von természetesen maga után. Mert igen természetes dolog, hogy az, ki rétembe bocsátja lovait, már az első lépéssel kárt teszen — s nem is képzelhető, és semmi esetben
