Vadász- és Versenylap 1. évfolyam, 1857
1857-12-30 / 24. szám
403 A kopóvadászatról. Ama régi őserdők rengetegeiben, mellyek letarolt terein jelenleg termékeny szántóföldek barázdái nyúlnak s hol most délczeg paripákon agarakkal kergetik a serény nyulat — egykor szarvasokat, vadkanokat ejtének el. De elődeinkről, kik a férfias vadászatot olly szenvedéllyel űzték, fel nem tehető, haugyan ezüstkupás asztalaikat kellőleg s vendégszeretően ellátni kivánták, hogy kopókkal is sokat ne vadásztak volna; mert terjedtebb, kivált hegyes nagy erdőkben vadászni csak kopókkal lehet. Sőt még a múlt században is alig volt nemesi lak, mellynek kőfallal kerített udvarán szép kopófalka ne nyüzsgött volna, — vagy a háziúr termét hosszú csövű lőfegyverei közé függesztett, kiczifrázott jókora nagyságú görbe kürtök ne díszítették volna, a kegyeletes emlékű csatariadó harczias jelvényeid, melly a kürthang volt őseinknél. Tudni kell, hogy ezen már hajdan olly általánossá vált kedvelt időtöltés eszközei szakavatott egyénekre voltak bizva s ez egyéniségek hivatala, mint a régi oligarchák levéltáraiban talált egyes jegyzetekből kitűnik, épen nem volt jelentéktelen. A kutyapeczérek tán a mai angol (huntsman-ek) és a kutyafiúk (tán a mostani angol whipek) illyenek voltak. A XVI. században Rákóczy Zsigmond felső-vadászi udvarához két kutyapeczér, hat kutyafiu s egy kutyaszakács (kennelsman) tartozott, kik a nagyúri udvar szolgálati személyzetének díszére váltak. Gróf Csáky István szendrői udvarában lovaspeczérek is tartattak. Továbbá a régi hintók hátuljára alkalmazott, vesszőből font kasok is ebtartó nevezettel — hol vadászebeiket nagyobb kirándulásokat tevén magokkal vivék a vadászatkedvelők, a kopóvadászat bővebb ismeretére utalnak. E körülmények eléggé tanúsítják, minő általán elterjedt, sőt néha fényűzéssel gyakorolt nemzeti mulatsága volt azon kornak a kutyákkal való vadászat hazánkban; csaknem mint Angolhonban a rókavadászat. Ősapáink szerettek e harczra edző kedvencz mulatságaikra több időt is szakítni s huzamosabban tartózkodtak illy alkalmakkor a vadonban, rengeteg erdők közepette, éjjelre sátraikba vonulván. Idővel pusztultak az erdők, müvelés alá került a föld,- s igy a vadászat is korlátoltabb térre szorult. De e körülmény még nem leendett elég a kopóvadászat háttérbe szorítására, ha nagyrészt a jelen század elejéni külhadjáratok alkalmával betódult külföldi vadászcselédek a behozott német és cseh vizslákat divatba hozva : kopóinkat, mint szerintök vadirtó állatot, lassanként ki nem küszöbölték volna *). *) B. Wenkheim Béla a „Magyarhoni kopózás történetéről" a „Hazai vadászatok" czimü albumba irt jeles czikkében, a kopófalkáknak a múlt században történt elpusztulását igen helyesen az 1729-ki 22-ik törvényczikk 9-ik § ának tulajdonítja, melly igy szól : „Ut autem eo magis damna, que segetibus in campis per venationem inferri solerent, evitari valeant, nemo Terrestrium Dominorum aut nobiliuni canes anglico-venaticos Sinkorán (alkalmasint a francziából chiens cou rants) nuncupatos intertenere, eo minus cum iisdem venationem exercere ausit."