Vadász- és Versenylap 1. évfolyam, 1857

1857-09-15 / 17. szám

mit tegyünk? . . . Hátra fordítom lovam s kevéssé oldalt 10 farkast látok, mellyek épen ekkor látszottak utánam való ügetésöket mérsékelni, később—mivel megállottam — megállapodtak s rendetlen félholdat képeztek, mellyben az első, tőlem vagy 25 lépésnyire egv árok mögött épen ugrásnak készült, midőn megdöbbent, vakmerően kutya módra leült s reám meredt, a többi pedig, mint a gyakorlott táborozók, ki lefeküdt, ki lábával türelmetlen lóként a havat kaparta és rúgta. Sokszor volt életem veszedelemnek kitéve; voltam ott is, hol a halált osztogatják, de megvallom illy emotiót soha sem éreztem, mint mikor előttem a nem az én fajomból való, és nem az én fegyveremet viselő ellenséget láttam. Lovászomat sápadtnak találtam, gondolom ő is engem — ámbár nem szólott, csak arra kért, hogy fussunk haza fegyverért; de illy capitulatiót nem láttam tanácsosnak, mert makacs elleneim helyből sem mozdultak, és mindig szemmel tartottak. Erre így szóltam lovászomhoz „Hajtani fogjuk! Tedd jól kengyeledbe lábad, mert rájok kiáltok sha távoznak : szerencsénk, ha nem, akkor nem tudom mi lesz?".. Gondolván hazáig csak einem érnek , mert Kaukáziából került kanczám a vidék legjobb futója volt s csikó korában illy czimbörákkal hazája pusztáin bizonnyal volt már szerencséje találkozni, mivel szokatlanul emelte fejét, és egyet-egyet horkantott. Ekkor háromszor nagyot kiáltottam reájok, de soha sem emlékezem, milly szavakat választottam a szótárból, de mindenesetre magyar lianozásuak lehettek. A o«/ O harmadikra az egész társaság sompolyodva indult el, de csak oldalvást azon híd felé, melly előtt megállottam. — Csak egy ment közülök a liidon át, a többi árkot ugrott, — jól emlékezem hogy egy alatt a jég betört és lucskosan húzta ki hátulját a habokból. Midőn már tőlem vagy 50 lépésre haladtak, bátorságot kaptam és egv „rajta rája teremtetté"vel utánok riadtam lovászommal; ők is félkörben mindig 20 lépésnyire előttem voltak, de jobb szárnyok el elmaradt, mintha körűivenni szándékoztak volna, mert nem igen szaladtak, és mentőkben mindig felém-felém tekintgettek. A jelenet comicussá kezdett válni, mert olly közel voltak előttünk, hogy lovászom — mintegy számadó szokott, midőn nyáját vizsgálják - őket sorban bemutatta, mondván : „tessék ezt nézni, ez kölyök; tessék ezt, milly szurmos, vén," sat. Az egész truppot egy szőke nőstény vezette felemelt farkkal. Illy módon kergettük fél mérföldnyire, melly idő alatt gondoltam hogy valami faluba űzhetjük őket s talán ott kis boszút vehetek rajtok ijed-i ségemért. Nem sokára egy erdő közelébe értünk, s ott — mivel elébb kevéssé széjjelebb szaladtak — össze csoportoztak, és vakmerően megállottak, engem oda várn látszók. Tovább nem láttam tanácsosnak az üldözést, gondolván az erdőben ők az urak s ezenkívül alkonyodni is kezdett. Megállottam még is és sokáig néztem reájok; végtére búcsút vettem tőlük s haza lovagoltam; illy érdekes jelenetet sokáig majdnem álomnak tartván. — Tiszta Károly.