Váczi Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 27-51. szám)

1881-08-14 / 33. szám

nem követjük, csak onnan van mert a hir sok mindenféle „mérték- kiigazitó“ úrról is beszél, kik a tetten nem kapattak ugyan, de a mérték vizsgálat hírére nyakra-főre siettek mértéküknek addig hamisan billenő nyelvét kelyreigazittatni. Szóval a baj és a k.QJ;ruptio mélyen van bele nőve társadalmunkba erkölcs pusztító gyö- > kerével. Csakhogy mennél jobban } burjánzik igy a becstelenség, a meg ~ maradó becsületeseknek annál erőseb­ben kell a társadalom eféle „Szerb tö­visei ellen“ küzdeni. Társadalmunk és hatóságunk minden eszközzel legyen hát rajta, hogy a mások kizsákmányo­lásából élősködők kiirtassanak, s min­den visszaélés azonnal megbüntettes- sék. Különösen hatóságunkat serkent­sük rendészeti kötelessége teljesítésére, hogy piaczi rendőrségünk valahára egyébbel is foglalkozzék, mint holmi sátor állítási és árusító helyek engedé­lyezésével, melynek kulissza titkaiból úgy is rémséges sokat kezd beszélni most a mérték elkobzások által feliz­gatott közvélemény. Levelek a szerkesztő­höz. Vácz, 1881. aug. 13. T. szerkesztő úr! Biz én beismerem, hogy hát kissé ta­lán mégis csak korán alkalmatlankodom e sorokkal, mert hisz még alig melegedtem itt át ebben a döczögő poros városban. De azt tartom, kisebb lesz ezen tola- kodási viszketeg általi bűnöm, ha azzal csak használni akarok. Mert lássa kérem, hivatásom is a szépet, jót meg az igazat hirdetni. Szerkesztő úr oly szives volt e város- báni megjöttömet becses lapjában fölemlí­teni s működésemről is röviden jóakarólag megemlékezni. Fogadja ezért itt legforróbb köszönetemet . . . Mint amolyan uj polgára e városnak legelső óhajom volt annak szellemi tolmá­csát, a helyi lapot elolvasni, Nem mertem ezen óhajommal nagyon tolakodó lenni, mert nem tudtam valóban mint veszik majd ezt különben jó gazdáim. Végre mellém került b. lapjának múlt- heti száma. Ott olvastam el a reám vonat­kozó megtisztelő sorokat; ott olvastam el a többi között azon csevegéseket, melyek­ből időszerűen megértettem, hogy az uj lakhelyem több mázos, mint mézes dolgok­nak örvend. már ismét jön. Ez az édes anyja. Még nem vett észre. De ha a szomorú fűzfák lombjai s a sírkeresztek tömegéből kibontakozik, s észre veszi, hogy leánya sírjának látogatói vannak, meglássátok, hogy veszi útját más felé, minha nem is ide igyekezett volna ..... Engem kerül. Attól tart, hogy újból szemére hányom azt hogy egyetlen leányát boldogtalanná, — — — öngyilkossá tette. Eddig tart a történet. Hagyjuk el a csöndes sirt, ne háborítsuk a holtak álmait! De ha valamelyikteknek eszébe jutna va­laha egy nőre a megvetés, — s a rágalom­nak köveit szórni, — úgy ne feledkezzetek meg erről a történetről. Ne feledjétek azt hogy bánya a női szív, melynek ürege gyémántot ad annak, ki azt becsülni tudja; vasat, gyilkoló aczélt annak, ki megveti. Kicsiny koromban oltotta belém sze­gény jó anyám azt az érzést, mely szavakba öntve úgy hangzik : „Csak a nő az, kinek minden falatja irgalom kenyér, hivatása türelem, — sorsa---------rabszolgaság.“....... És most menjünk, adjunk tért ennek a gyász ruhába öltözött édes anyának, hadd imádkozzkó egy „Miatyánkot“ öngyil­kos leányának lelki üdvösségéért .............. Várhalmi Kálmán. Szokásom minden szép, jó és igaz be­szédbe kotnyeleskedni, oly annyira, hogy ezen szokásom hivatásommá vált; ne vegye tehát se a szerkesztő ur, se Sándor munka­társa rósz néven, ha az ő csevegéseit úgy magam módján valamivel kiegészítem, mi­hez különben leginkább értek. A minap a világ erkölcsi sülyedéséről, a társadalom galibáiról és azon irtózatos reactiorul álmélkodtam, mely ezen gyászos állapotainkat előbb-utóbb okvetlenül követ­ni fogja ............egyszerre siri magányomat az utczáról jövő ropogó, döczögő, nyikorgó recsegő lárma veri tel, mintha a sülyedés, a galiba a reactio mindmegannyi nyelvet ka­pott volna és lázitó orgiáit biztos győzel­mük tudatában előre kívánták volna meg­ünnepelni. Kezdetben azt hittem, hogy csupán tul- csigázott phantásiám alkotása mindez, míg egy éppen betoppanó kis fiú világosított fel, mondván, hogy az utczán egy fiakker halad végig. Nem akarok bővebb dissertatioba bo- csájtkozni a ropogó és döczögő lárma ere­detéről tekintettel a váczi fiakker és flasz­terre; elmondták azt mint hallom, előttem már sokan és utánam is fog majd találkoz­ni ilyen. Csak a nyikorgás és recsegés theoriáját akarom kissé bonczolgatni, annál is inkább minthogy Sándor munkatársa csevegéseiből kihagyta, s a város atyái könnyen segíthet­nek a bajon, mert még anyagi áldozatokba sem kerülne az. Hallja csak! Nem tudom az itteni bérkocsisoknak melyik őseitől hagyományozott szokása az, hogy a lovak, recte gebék nyakába bizonyos lármázó jószágokat akasztanak, melyek azon­ban az embert, akár egészséges akár beteg legyen az, — hogy sokat ne mondjak — el aggasztják, az én művészetemet pedig egészen a botránykozásig sértik. Az én nevem is t. i. olyan a milyen ezen alávaló idegrontó semmiháziaké; de ők a nyikorgás szószólói, az én hivatá­som nemesebb. Mindez engem nyelvemig sért, véremig bosszant. Ezen alkotmányokban én semmi jót, de fölöslegest, semmi hasznost, sőt nagyon is károst, semmi szépet, de otrombát látok. Engedje meg kérem, hogy én, mint az igaznak, de egyszersmind a szép és jónak barátja b. lapja utján forduljak a város t. atyáihoz vagy kapitányához, vagy ahhoz, kihez ezen intézkedés tartozik, legyenek te­kintettel a betegek és egészségesek idegeire s hassanak oda, hogy a fiakkeres lovak jö­vőben — de a közel jövőben — a város területén egetrázó csöngetyüket ne hord­janak. Csigilingi az uj akkord csegetyü a fehérek templomában. T. szerkesztő ur 1 Ezen sorok hogy, hogy nem, nem kutatom, hozzám kerültek. Én is kérem közölje azokat; magam is egyetértek velük. Aztán kérje fel Csingilin- git, mint az összhang városunkbani egyetlen képviselőjét és hírnökét, munkatársul. Ta­lán az, ki a templomban talál hivő fülekre azonkívül is inkább lesz képes dallamos Erdélyi levelek. i. Meglátni az édes hazát, élvezni hüs le­vegőjét a budapesti forró napok után, gyö­nyörködni hegy, völgy festői változásán, midőn szemünk az alföld végtelen rónáin kifáradt; árnyas erdők, csöndes ligetek, berkek árnyában, messze hagyva még a helyet is hol az év fáradalmait kiállottuk elhagyva az embereket kiktől méltatlansá­got szenvedtünk, egy szóval: feledni, üdü­lést szerezni egy egész nyáron át, oh mily jól eső, oh mily boldogító ! Lélekben már otthon vagyok — hisz szülő földemre utazom — hol minden két­szeresen kedves előttem. Nem csoda ha ilyenkor az utazó tás­kából mindent kifeled az ember, vagy min­dent megforditva rak bele. Nem baj, akár­mi elmaradhat csak kedves olvasmányom, mit már egy hónapja tartogatok zsebemben legyen, az alföldi róna egyformaságát és állandó hőségét türhetővó tenni. A T e nny- son által festettt tájak, virág, harmat, ébrenlét és álom él úgy is szivemben : jer- tek hát királyi i dy 11 e k, Arden En­no c h hordozzátok lelkemet hűs völgyben, lombok árnyában, hogy ne lássam a rónát s ne érezzem melegét, hisz attól már úgy is elbúcsúztam ! Reggeli 7 órától estvo 9 óráig, vagyis hangja által mindazt előmozdítani, mi szép nemes és jó; képes lesz a város közügyéit tespedéseiböl feléleszteni. Sándor. Vácz, 1881. aug. 7. T. szerkesztő ur ! Meggyőződvén, hogy becses lapja szer­kesztésénél a fősuly arra van fektetve, hogy a helyi érdekeknek s a közjónak nemes készséggel és öntött betűvel szolgáljon, bá­torkodom megkérni, méltóztassék a követ­kező soroknak becses lapjában helyet adni és remélem, hogy azon célt, mely engem erre serkent és azon indulási pontot, mely engem a tolifogásra indított, ön is annyi­ban fogja méltatni, hogy ennek közzététe­lét meg nem vonja. Több polgártársaim s főleg a városi atyáink bizony azon jóhiszemben lehetnek, hogy az úgy nevezett Sáros utczában télen nyáron ki nem szárad a sár sohasem. Ezen körülménynek köszönhető, hogy ezen utcza a szombati szokásos utczaseprésnél nem öntöztetik meg előbb egy kis vízzel, mert más különben bizony ezen utczának — már szükvoltánál fogva is — nem ártana, ha egy hordócska vizzel egy kicsinyt megön­töznék. De, „hony sóit qui mal y pense,“ ezen boldogok nem tettek még körutat arra felé egy szombati napon mert akkor szemeik, tüdeik és más egyéb nemes szerveik meg­győződnének azon óriási porfellegekről, me­lyeket ha a közönséges halandó nem min­den héten látna, bizonyára az elemek fel­bőszültének tarthatná. De, hogy a teljes igazság semmiféle csorbát ne szenvedjen, meg kell vallanom, hogy bizony van ott elég sár- s piszok-domb, melyek az éke3 csatornából kikaparva ott díszelegnek reg­geltől estig a jó városbelieknek azokban gyönyörködhetésük czéljából. De hagyjunk fel ilyen aestheticusi ér- zelgésekkel, sorozzuk a többi e féle szép „pium desiderium“-jaink közé és menjünk egy pár lépéssel kiljebb egész az utcza sar­káig. Kit arra vezet útja, vagy a vaspálya­udvarhoz kimenni vagy onnan bejönnie kell az soha sem panaszkodhatik, hogy ott pro­vinciális jellemű pusztaság uralkodik, vagy kiholt tér tárul fel előtte, sőt ellenkezőleg ott a szemérmetlenség ütötte fel tanyáját, ott a kósza személyek éktelen lármájukkal és undorkeltő zajjal garázdálkodnak csak­nem napalkouyattól fogva egész késő este, nem tudom meddig. Ezen büntelep nem egy arra menő tisztességes férfi s becsüle­tes nő arczába kergette már a szemérem pirt. De, habár senki sem vonhatja kétség­be, hogy ezen erkölcsöt sértő s rontó jele­netek, mindmegannyi kihívó gúny s arczul- csapása az erkölcsös élet alapintézetének még sem háborgattatik ezen raj a szemér- metesség elleni merényletében. Vagy nem renditi-e ez meg alapjában a véletlenül arramenő serdülő fiú vagy leány szemérem érzelmét? S nem a legveszedelmesebb be­nyomásokat gyakorolják-e az ilyen látvá­nyok az ifjú fogékony szívre ? Budapesttől N. Váradig egyhangú az út. Nagyvávadtól a róna elmarad s a vonat a Körös völgyén halad föl a királyhágó­nak. Vissza nem néznék, mert ott róna van, csak előre föl a hegyekre, melyeknek húsét már nemcsak Tennyson után — ha­nem valóban érzem. Elmaradt az alföld, megszűnt a hőség; a nap lehanyatlott, a legszebb est közéig ! Tennysont leteszem, hogy körülnézzek, mert eddig még úti társaimat sem vettem szemügyre. Pedig nem érdektelen látvány: egy anya édesen beszélget rég nem látott fiával kit most viszen haza iskolából; jobbról mellette kisebb fia, balról serdülő lánya (valószínűleg ez is leány neveidében volt) a kiállott nagy hőségben elbágyadva édesen alszanak. Lehet-e ily fiatal lánykának Ma- donnaszerü arczába nézni máskor, mint csak álmában, midőn a szemérem nem ta­karja el a gyöngéd változatokat, melyek ily szűzi lélek gondolatai szerint ez átlátszó arczon végbe mennek. Az ész foglalkozik az édes álomban is ; az arcz pirul és el­halványodik, az ajk mosolyg, s néha mély sóhajt bocsát nem teljesült vágy, vagy kis csalódás után. Helyem éppen alkalmas volt hogy e változatokat mind végig nézzem mert éppen szembe ültem a szép kis lány­nyal ; de alig merültem bele e tiszta arcz élénk változatainak figyelmes szemléletébe, És még sem rendeztetik razzia ennek megszüntetésére. Nem akarunk senkit sem vádolni, mi­szerint ez a „dolce farniente“-nek hódolá- sából következne. De reméljük, hogy jelen sorok oda hatnak, bogy igen tisztelt városi atyáink és rendőrségünk éber figyelemüket arra is fordítják, hogy a fent említettek és a bajok orvoslásában a közóhajt teljesít­vén, ezen nagyon is sajnos állapotnak mi­előbb véget vetni igyekezni fognak. Qui vivra vera! J. P. Vidék. Ászód, 1881. jul. 31. T. Szerkesztő ur! Városunkban a holt ivad unalmasságá- gának elűzésére „műkedvelő színtár­sulat“ alakult, mely már két alkalommal szerzett közönségünknek egy-egy kedélyesen eltöltött estélyt. Legelőször Cs e p r e g h y n e k közked­vel tségü színmüvét a „Piros bugyellárist“ adták elő, Várady József vezetése alatt a közönség teljes megelégedése s elismerése kíséretében, múlt hó 24. és 31-én pedig Cs. G. ur vezetése alatt Szigligeti Edének kedvelt népszínművét „A czigányt“ mutatták be kö­zönségünknek műkedvelőink. Az előadás összevágóan és szabatosan folyt le s műkedvelőink ügyessége és fára­dozása a legnagyobb dicséretet érdemli meg. A szereplők közül kiválóan N á d u d- vary Istvánnénak játéka részesült nagy tetszésben, ki Rózsi szerepében szerzett magának babérokat, a többi műkedvelők Klein Ilonka, Váradiné urhölgyek to­vábbá Ujváry Lajos, Nádudvary István, P o k o r n y Béla, Handler József, Leber Gyula és Bozóky Gábor urak játéka, szin­tén teljes elismerésben részesült közönsé­günk részéről s zajos tapsokkal jutalmaz­tatott fáradozásuk. A megalakult műkedvelő társulatnak a fenti szereplőkön kívül még a következő fkgjú vannak: Saskövi Mari, Egry Amália, Stern Róza, Rozenberg Re­beka,^ Faska Mari, urhölgyek s Blau László, F eurer Mauó, G r ó s z Miklós, P o- korny Béla, Breuer Márton, Schwing Mihály, Rosenberg Miksa urak. Az előadások a „polgári kör“ helyisé­gében, a kör könyvtára javára tartattak. Örömmel üdvözöljük a műkedvelő tár­sulatot, s azon reményben ringatjuk magun­kat, hogy még számos kedélyes estélyben fog általok részesülni közönségünk, melyről annak idejében tudósítani fogom e lapok olvasóit. — Ezzel kapcsolatban örömmel em­lítjük fel, hogy múlt hó 31-én az „Ö n- kénytes tűzoltó egylet“ a városház nagytermében tartotta meg rendes évi köz­gyűlését, melyen a lefolyt gyarapodás ered­ménye örvendetes tudomásul vétetett. Van az egyletnek vagyona, szerei és készpénze 1517 frt 20 kr. Mi igen szép haladás, mi­után az egylet csak 1878-ban (alakult. Je­lenleg van az egyletnek 43 működő, 9 mű­kedvelő, 45 pártoló és 12 alapitó tagja. — A tisztikar a következőleg alakult meg e a szőke, selyem haja arany hullámaiba, a gyöngén emelkedő mell csendes pihegései- be: midőn a két nagy szem egyenesen rám nyílik ! ügy jártam mint az éj homályában templom szentélyébe lopódzó tolvaj, midőn előtte minden gyertya hirtelen kigyúl, meg­ijed a váratlan világosságtól, ha a csoda­tevő Szűz Mária arczképéhez imádkozni in­dult volna is. Megijedtem, pedig nem lát­tam mást, mint — midőn felhős égen, r felhők játszi alakulásaiba merülve egyszer­re megnyílik az ég végtelen kékje; — két ragyogó kékszem feneketlen mélységét. El- kellett volna kapnom tekintetemet; de meglepetésemben még ennyit sem tudtam meg tenni. „Hol vagyunk?“ — volt az első sz< ajkáról. -• s szeme még rajtam lévén, za­varomban azt hivém nekem szól. — „A Kőrös gyönyörű völgyében“! — fe­lelém hirtelen. „Ah ez szép, most hát megláthatom, sok szépet hallottam felőle; de mikor ha­zulról eljöttem, éjszaka utaztunk a helyen. Melyik oldalon szebb? — kérdé jól eső bizalmassággal — ön bizonyosan már tudja, többször utazott e helyen?“ . . „Már többször, igen jól ismerem; sőt érdeklődve e hely szépsége iránt, egyik utazásom alkalmával gyalog tetem meg ez utat Bánfi Hunyadig hogy részletesebben ismerjek meg mindent. Különösen érdekelt

Next

/
Oldalképek
Tartalom