Váci Hirlap, 1913 (27. évfolyam, 1-99. szám)
1913-03-23 / 23. szám
2 A drágaság okai és orvoslása. A Váci Hírlap március múlt szerdai számában cikk jelent mecj, „A drágaság okai és orvoslása“ címen, a mely sok valót, de még több, a helyzetet nem ismerő állítást tartalmaz, mert |oly adatokat sorol fel, a melyek a mi kis városunkra csak részben vonatkozhatnak. A cikk írója összehasonlítja Vácot az ország legnagyobb és legforgalmasabb városaival, a hol tagadhatatlanul nagyobb a forgalom, mig Vácon napnap után rosszabb és rosszabb az ipar és kereskedelem helyzete. Hiszen íiz év alatt legalább is 20%-kal csökkent a forgalmunk ások „helyiérdekű“ vasút megnyitása folytán. Nézzük meg ma heti piacainkat s tekintsünk vissza pár évre, mikor a Konstantin* téren a sok gabonás és élelmiszeres kocsitól mozogni se lehetett, a mikor csütörtökön délután a Kúria-szálló udvarán a baromfiak kosárszámra voltak összezsúfolva, ma már ez mind nincs, elvitte a sok „helyiérdekű“. Vácnak a két év előtt megnyílt villamosból nemhogy haszna, de határozottan nagy kárára van, pl. az a vidéki kofa, ki eddig Vácra hozta árúját, az most vagy az újpesti piacra, vagy Budapestre viszi eladni, lévén az uí ára Váchartyáníól- Vácig 40 fillér, mig Váchartyántól—Budapestig csak 48 fillér. Tehát érthető, miért viszi még a kisnémedii, püspökszilágyi kofa is árúját más piacra, a hol jobb árakat is kap érte. Azonkívül villamosunk menetrendje is úgy van megszerkesztve, hogy az a főváros érdekeit szolgálja, mert mig az első vonat Rákospalotaujpestre 5.20-kor, addig Vácra csak 6.18-kor érkezik ; tehát ez okból is szívesebben keresik fel a fóti és csomádi termelők a fővárosi piacokat, a kik eddig villamos hiányában Vácra jöttek be. A hús drágaságában nem mindig a mészárosok a hibásak, mert hiszen a fővárosi nagy vágók ügynökei Vácvidékét is bejárják és vaggonszámra szállítják el a jobbnál jobb marhákat és borjukat, a helybeli mészáros pedig csak másod, sőt harmad- kézből kénytelen ezt beszerezni, a mi az ár mellett, azt hiszem, a minőség rovására is megy. Kacagva o.ézne!i . . . Kacagva néznek rám az irigy lelkek! Tudják: bálványom nincs már . . . romba [dőlt! . . . S hogy alattam, ki tegnap mennyet bírtam, ma meginog a szolga lomha föld . . .' És Isten ellen zúgolódni költ! Látják: a kények záporit szememből Mint hull és fagy meg forró éjszakán . S ki ezer vihart hajómmal megálltam, Sima tó tükrén veszve gondolám! Futva üdv után, hogy elkárhozám! Érzik: a szív, mely meg nem szűnt szeretni. E kin alatt, mint sorvad, haldokol S a lélek, mely csak önhonába tért meg: Kivert eb gyanánt szerte kóborol, mig megtépve leroskad valahol Hallják, távolból büszke dévaj ajknak metsző kacaja mint száll éjjen át. Hogy felkeresse s földig lerombolja: Egy uj hitre tért első templomát a szomjhalónak zöld oázisát _______________VÁCI HÍR LA P _____ Községi kenyégyárról nem igen szólok. A fővárosi is csak papíron mutat ki valamelyes csekély hasznot, a mi a belefektetett tőkének még a két százalékos kamatozását se hozza meg, Vácon, ,a hol a közönséget tizenkét fehér és nyolc fekete pék, azonkívül egy csomó kenyérsütő asszony szolgálja ki, a hol minden 800 lakosra egy sütő s a hol a kenyér kilóját 24—26 fillértől kezdve adják, ott nincs szükség kenyérgyárra. S nem a mesterek okai a mostani 26 filléres kenyérárnak sem, hiszen rövid hat év alatt a liszt métermázsája 26 koronáról 34 koronára szökött fel, a munkabérek csekély 50 százalékkal, az adó is legalább 30—40 százalékkal emelkedett, könnyű tehát kiszámítani, hogy egy métermázsa kenyéren mit keres a sütő, ha hozzávesz- szük az eldarabolást, kiszáradást és a csomagolást is. Tüzelőszer-raktár létesítése azonban fontos, mert ma már úgyszólván konkurrencia nélkül áll ez Vácon. Igaz ugyan, hogy a faszálliíás költségei nagyok, mindazonáltal, azt hiszem, legalább is 15 — 20 percenííel csökkenne az ára. Tejcsarnok létesítése fontos érdeke a városnak, különösen most, amidőn takar- mányhiány folytán gyenge tejet fej a gazda s jóakaróink ezt a tejet is vízzel keverik. Ajánlatos lenne két-három tejárúsiíó csarnok felállítása, a hol a íejárúsok állandó orvosi felügyelet alatt állanának. Ne a tisztességes kisiparnak vessünk gátat a gyáripar emelésével, hanem állítsuk fel azokat a közhasznú intézményeket, a melyek a pótadó emelése nélkül is, igazán a közönség anyagi érdekeit szolgálják. Ifj. György Mihály. HireK. A dölyf. A napokban egy magyar four halt meg a külföldön. Milliók szive borult gyászba, mert a szó nemesebb értelmében is igazi főurat gyászolunk az elhunytban. Az emberi méltóság ideális mintaképe: valódi úr, valódi ember volt. Akaratlanul is sóhaj rebben el az ember ajkáról: vajha sok — nagyon sok ily egész embere volna a világnak! Mily más volna a társadalmi együttélés, e tisztultabb érzésű emberek között. Alert, sajnos, utól- érhetetlennnek látszó messzeségben vannak az ilyen fenkölt gondolkodásúak, társadalmi életünktől. A létért való küzdelmünk harcmodorában, fegyvereinkben, rőt egyesek egyszerű modorában is sok a javítani való. Mert — kérem, ne boírán- kozzék meg a jóérzésű olvasó — az egyszerű jóérzés kisebb-nagyobb hiánya nem is olyan fehér holló szép országunkban. A kölcsönös érintkezések külső formáira, a társadalmi etikettre ugyan nagy súlyt helyezünk, de hányán vannak, kik csak e külső mázra helyezvén súlyt: csillognak, ragyognak, mint a politúra, mely azonban nagyon vékonyan borítja a rostok felületét. Az ilyen polilúrás műveltségű emberekkel elég gyakran találkozhatunk. Úri embereknek tartják magukat, pedig akárhány pa- raszlsuba alatt különb úri szív dobog. Hogy honnan kerülnek elő ? Szerény nézetem szerint a telekkönyv, a tanítók és tanárok noteszei a legtöbb esetben biztos nyomra vezethetnek. Ki ne ismerné az arany mondást az üres kalászról. A kik már az iskolában gyengén állták a sarat; a kiknél az anyagi jólét és a fejük gazdagsága közti ellentét az utóbbi rovására esik: azok rázzák a rongyot leginkább. Az anyagi jólét és a lelki szegénység torzszülöttje: a dölyf. Kölönösen akkor, ha az érzésvilág szegénysége a gyorsabb meggazdagodással társul. A szegénységből a gazdagságba való gyorsabb átmenettel nem tarthat lépést az érzés fejlődése ott, hol az ész kevés, az érzés pedig alapnak sem elegendő. Minél tökéletesebb valamely organizmus, annál lassúbb a fejlődése. Már pedig az igazi úriember érzésvilága magas nívón áll és nemes, antik patina övezi. Az úri tempót utánzó egyén pedig hiába jár prémgalléros bundában és hiába tapos perzsa-szőnyeget, — az úriember fogalmától távol van. Állításomat különösen Dél-Amerika bizonyítja, hol temérdek az olyan ember, ki érzésviláaát illetőleg alantabb áll, mint apja, vagy nagy- apja, — a munkásból lett gazdag ember. Az utca és egyéb nyilvános helyek pöfeszkedő, vagy páváskodó alakjai, mind a lelki fogyatékosok világából kerülnek ki. Ők követelnek a legtöbb tiszteletet. Pedig igazán nem nagy ész kell annak a megállapításához, hogy a születés érdem nem lehet. Vájjon az eszkimó jéggunyhójában, — avagy a báró ragyogó palotájában szü- lettünk-e — az érdem ezt nem latolgathatja. A mit a saját cselekvő munkásságunkon kívül értünk el, az nem érdemünk, tisztelet érte, nem illet meg. Tiszteletet csak a munka, — az ésszel és szivvel társult tisztes munka követel és érdemel. A pazar női kalap mellett egykedvűen megyünk el, ellenben tisztelettel hajiunk meg a lélek finomsága, vagy a komoly munka előtt! Vagy talán mégis csak van valamelyes létjogosultsága a gőgnek ? Feltétlenül van. Joguk van hozzá mindazoknak, kiknek ez a legokosabb foglalkozásuk; kiket az egyszerű polgári jólét is képes elvaki- tani; és a kik saját értéktelenségükben másoknak, — sőt ruhájuknak értékére kénytelenek hivatkozni, hogy az emberek tiszteletét — szerintük — kivívhassák. A jóérzés hiánya, az „én“ hamis, vagy beteges túlbecsülése, a „te“ oktalan lebecsülése és az ebből eredő ferde látószög az ilyen egyéneket gyakran antiszociális lé- nyeükké teszi, kik curva lelkületűkkel nyűgei a társadalmi együttélésnek. A tudós sokoldalúsága, látókörének szélessége és lelkének szerénysége szépen férnek meg egy kalap alatt, de a „ki vagyok én — mi vagyok én“ emberei világot követelnek. Pedig, ha csak a Naszályról szétnézve tudnának látni, a hová nem hallik a létért küzdő emberek zaja és még kevésbbé a gőgösök selyemsuhogtatása és nem látható a tükörben kiíanulmányo- zott arcok nevetséges mimikája, — hej! — de letörnének. S ha a tudomány magaslatáról nézhetnének széjjel, — látáshoz nem szokott szemükkel, bár elszédülnének, de gőgjük megsemmisülne és szerény, alázatos hangon mondanák a rongyos koldús- nak : bocsáss meg, testvér! Ráspoly. Lapunk legközelebbi száma — tekintettel a közbeeső ünnepekre március 30-án, jövö vasárnap jelenik meg.
