Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)

az Anyutól örökölt utánzó készségünk, Apu jellegzetes humora, a sokszor felidézett családi történetek, s még az énekkari baráti körünkre is oly jellemző együtt nevetések mennyire fontosak voltak számomra. Egy alkalommal a közös vacsoránál Karesz sógorom egy viccet kezdett mesélni: „Két Kohn megy az utcán, melyik az erkély?" - „A bal! A bal!" - Vágtam rá örömmel, hogy- végre legalább egy viccet hallok, a család többi tagja pedig értetlenül figyelte, hogy miről beszélünk? Igaz, Péternek meg a mi családunk stílusa volt furcsa, ahogy mondta, „sokszor úgy érzem magam nálatok, mintha színházban lennék". Idő kellett ahhoz, hogy ezek a különbségek összecsiszolódjanak. Lassanként aztán fölmértem, hogy nem ez a lényeg, s hogy milyen felbecsülhetetlen értéke van annak a sok segítségnek, melyet Péter szüleitől kapunk, s ami legfőképpen a gyermekeink iránti odaadó, gondoskodó szeretetükben nyilvánult meg. Majd ahogy teltek az évek, egyre többet tudtam meg Péter felmenőiről is, édesapja erdélyi szász őseiről, német édesanyjáról, aki apósom „német szóra" Stuttgartba küldött húgának cserepartnereként jött először fiatal lányként Magyarországra, ahol megszerették egymást a csinos, fiatal huszártiszttel, és ő elhagyva szülőföldjét, idős szüleit, mellette maradt új hazájában.

Balázs fiunk megszületését mindkét család nagy örömmel fogadta. Péter szüleinek ő volt az első unokájuk, akit aztán alig több mint két hónap után Erzsiék kislánya, Jutka követett. A két gyerek, a szőke, kékszemű kisfiú és a barna hajú, barna szemű kislány sokat volt együtt, s a nagyszülők, akiknek a háború okozta hányattatások miatt nem adatott meg, hogy gyermekeik első éveinek örömeit együtt éljék meg, most kárpótolva érezhették magukat az egykori veszteségért.

A Lázár nagyszülők unokáikkal, Balázzsal és Jutkával

201