Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)
Egyik kolleganőm talált rá az egyik újság álláshirdetésére, amelyben az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet (OÉTI) keresett könyvtárost egyszemélyes könyvtárába, és amely hirdetést mintha egyenesen rám szabtak volna. Rövid idő alatt eldőlt, hogy az intézet és én kölcsönösen megfelelünk egymásnak, és 1987. május 18-án beléptem új és egyben utolsó munkahelyemre. Negyvenhét éves voltam ekkor és ma is úgy gondolom, hogy ez az életkor optimális volt egy újrakezdéshez. A „mesterségből" már elég ismeretet és rutint szereztem, az új szakterület eléggé érdekes volt ahhoz, hogy kedvem legyen megismerni, a kollegák segítőkészek voltak, s ami még fokozta munkakedvemet, hogy itt a munkatársak intenzívebben használták a könyvtárat, mint az előző munkahelyemen. A könyvtár szervezetileg a főigazgatósághoz tartozott, de szakmai szempontból teljesen független voltam, így se közvetlen főnököm, se beosztottam nem volt, az intézet létszáma és a könyvtár állománya pedig nem haladta meg azt a méretet, amely mellett a könyvtári szolgáltatásokat még egy személyben is biztosítani tudtam. A táplálkozástudomány és hozzá kapcsolódóan a közegészségtan megismerésével újabb, addig ismeretlen területek nyíltak meg előttem, s egyben megismerhettem a magyar tudománytörténet további kiemelkedő alakjainak tevékenységét, akik ezeket a területeket hazánkban megalapozták. Az OÉTI könyvtárát az intézet munkatársain kívül sok külső látogató is felkereste, elsősorban egyetemi és főiskolai hallgatók, akik szakdolgozataikhoz, diplomamunkáikhoz kerestek anyagot a nálunk rendelkezésre álló szakirodalomban. Szerettem ezt a tevékenységet, jó volt tapasztalni, hogy sok fiatal valóban komolyan veszi feladatát és igyekeztem is munkájukhoz minden segítséget megadni, s legtöbbjük értékelte is a kapott segítséget. Ma is mosolyogva gondolok vissza arra az orvostanhallgató fiúra, akitől hálából egy Kinder tojást kaptam (a benne talált kis autót és emelőt meg is őriztem), de legjobban az esett, amikor egy fiatal lány azt mondta, hogy „ez a könyvtár azért más, mint a többi, mert itt lélek van". A könyvtárban töltött utolsó éveimben új feladatot jelentett a számítógépes szolgáltatásokra való áttérés, az adatbázisok használata, ami jelentősen meggyorsította a cikkek beszerzését, s egyben közvetlenebbé is tette az egyes könyvtárak közötti kapcsolatot. 70 éves voltam, amikor 2010-ben utódomnak átadtam a könyvtárat, ezt követően még egy évig hetenként egyszer bejártam, aztán végleg befejeződött ez a pálya, amelyen közel 50 évet töltöttem, és amelyre ma is szívesen gondolok vissza. 179