Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)
Szovjet tankok és katonák a Rákóczi Ferenc utcában 1956. november 5-én ahol én is megrendülve álltam meg, hogy lerójam kegyeletemet. Ugyanígy, csak később vált teljesen világossá dr. Brusznyai Árpád szerepvállalása, aki a Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnökeként mindent megtett azért, hogy az eseményeket féken tartsa, a fiatalokat távol tartotta a fegyveres harcoktól, és sok ÁVH-s és pártember is neki köszönhette, hogy megmenekült a lincseléstől. A hangulat azokban a napokban bizakodó volt, az emberek hinni akarták, hiszen valóban úgy is tűnt, hogy az oroszok elmennek, a munkástanácsok szervezésében újra megindul a munka, és az élet egy normális mederben folyik tovább. A rádió épülete október 23-án komoly sérüléseket szenvedett, ezért a híreket az országház épületében berendezett stúdióból közvetítették. A híradások közti adásidő kitöltéséhez csupán egyetlen lemez, Beethoven Egmont nyitányának felvétele állt rendelkezésre, tehát szinte folyamatosan ezt közvetítették, így vált ez a zene a forradalom egyik szimbólumává. A bizakodással teli napok azonban véget értek. November 4-ére virradó éjszaka folyamatosan vonultak el az ÉDÁSZ székháza, vagyis akkori lakásunk mellett a szovjet tankok. Szegény Anyukám hajnali ötkor keltett engem, hogy megyünk a pincébe. Ma is magam előtt látom, ahogy ott állt kétségbe esve, kabátban, kendőben, egy kosárba ösz- szekészítve valami kis ennivaló, attól félve, hogy megint „jönnek az oroszok". A következő napot a szomszéd lakásban lakó Szélesi házaspárral együtt az alagsorban töltöttük, s az ÉDÁSZ üzemi konyháján együtt még egy nagy adag palacsintát is tudtunk sütni, így legalább éhen nem maradtunk. A nap folyamán bebocsátást kért egy egyetemista fiú, aki a város más részem kialakult harcok elől menekült el. Később láttuk, hogy a környékünkön nem folynak harcok, így feljöttünk az alagsorból. 167
