Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)

Amikor manapság, az élelmiszerek tömkelegétől roskadozó szupermarketek korában ellátási nehézségekről beszélek, nehéz érzékeltetni azokat az éveket, amikor akár egy negyed kilós csomag margarinért is közelharcot kellett vívni. Pedig azokban az években mi ezt éltük meg. Jóval a nyitás előtt álltam már sorban sokadmagammal a hentesbolt előtt margarinért. Amikor végre kinyílt az ajtó, a tömeg meglódult, engem félresodortak a felnőttek, mondván, hogy ne tolakodjak, s mire én is bejutottam, már elfogyott a margarin. Persze sírva mentem haza. A férjemnek ugyan ilyen emléke van budapesti helyszínnel és négyhatvanas liszttel. S mi még örülhettünk, mert a kertben sok minden megtermett, húshoz is hozzájutottunk a disznó- és baromfitartással. Gondolom, érthetetlennek, vagy hihetetlennek tűnhet, hogy örültem Csibé ajándékának, amikor névnapomra két, félbe vágott pick szalámis vajas zsemlét kaptam tőle. Igaz, más alkalommal sokkal romantikusabb ajándékkal lepett meg, egy nagy virágcserépben nyíló hóvirágokkal. Ebben az volt a szép, hogy a kis virághagymákat már több hónappal előbb el kellett ültetni ahhoz, hogy éppen a névnapomra kinyíljanak.

N agy szüléink elvesztése is erre az időszakra esik, Anyut majdnem mindig gyászruhában látjuk az akkor készült családi képeken. Nagyapánk 1950-ben bekövetkezett halála utáni időből emlékszem nagyanyánk egy-két látogatására, amikor néhány napot eltöltött nálunk. Ezekről is őrzök kedves emlékeket. Az egyik télen történt, amikor Anyu vásárolni indult, és már kabátban volt, kezében szatyorral, kosárral, amikor eszébe jutott, hogy a fejére is kellene egy kendő. Mivel a keze tele volt, édesanyját kérte meg hogy kösse be a fejét. Nagyanyámban ez a régi időket idézte fel: „Istenem, mikor még a százsz- orszépes fejkötőt kötöttem a fejedre..." A másik történet a nyárhoz kapcsolódik, de lényegében az is az anyai szeretetről szól, még ha egy butácska tyúk is a főszereplője. A kotlós a spájzban, a stelázsi (polc, állvány) alatt ült a 21 tojáson, egy szalmával kibélelt vékában (nagy fonott kosár). A tyúk azalatt, míg a tojásokat költi, napjában csak egyszer száll le a helyéről enni, inni és a dolgát elvégezni. A tojásokat, hogy ki ne hűljenek, Anyu egy jó nagy porronggyal szokta letakarni erre az időre. Nagyanyám, amikor nálunk volt, szívesen vállalta, hogy ezt megtegye helyette. A tyúk kiment, megkapta a kukoricát, a vizet, aztán nagyanyám magára hagyta, hadd egyen-igyon nyugodtan. Majd egy idő után ment, hogy visszaterelje a helyére, de a tyúk nem volt sehol. Nagyanyám mindenhol kereste, végül megtalálta: a spájzban ült a véka mellett - egy kosár krumplin. A kötelesség vezérelte őt, ha a megoldás nem is volt tökéletes. Nem tudom, van-e még olyan gazdaság, ahol kotlós költi ki a kiscsirkéket, de az biztos, hogy a keltetőgépekről nem maradnak fenn ilyen megható történetek. 1952-ben nagyanyánk is itt hagyott bennünket.

149