Lázár Péterné Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban 2. Sziklára épített szülővárosom - Veszprémből Veszprémbe 3/2. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)

Megőrzött emlékeim egyike a görögországi Delphoi-hoz kötődik, úgy érzem, mégis ide kívánkozik. 1990-ben férjemmel egy NSZK-beli utazási iroda által szervezett utazáson vettünk részt. A csoport egyik tagja, Frau Kószó, egy kolozsvári születésű operaénekes, Kószó István özvegye volt, akivel - a magyar nevek hallatán - kölcsönösen felfigyeltünk egymásra. Mint elmesélte, férje - Kolozsvárt elhagyva - először a Magyar Állami Operaház, majd a Stuttgarti Opera magánénekese volt, aki nagyon sokat mesélt neki erdélyi, majd magyarországi emlékeiről.

Amikor utazásunk egyik legszebb kirándulása során az autóbusz- szal egy szerpentinen felfelé haladtunk Delphoi felé, egyszer csak elénk tárult a ragyogó kék tenger. Ekkor az előttem ülő Frau Kószó hátrafordult és ezt mondta: „ott a Balaton!" A meghatódásra több okom is volt: egyrészt visszaidéztem, amikor a vonaton a Balaton felőli ablakokhoz tódultunk, felkiáltva, hogy „ott a Balaton" és ezt élte át az az erdélyi fiatalember is, amit később fontosnak tartott megosztani feleségével, másrészt az hatott meg, hogy ez a német hölgy ezt így megértette, és bár a Balatont sose látta, a tenger gyönyörű látványa mégis ezt juttatta eszébe.

A folytatásnak már valóban nincs köze se a Balatonhoz, se Veszprémhez, mégis el kell mondanom, mert olyan szép az a történet, ahogy ajándékot kaptam magától Zeusztól. Utazás közben olvastam az útikönyv aktuális részét, ahol ez állt: „Delphoiban a hely mítoszát akkor értjük meg, ha véletlenül egy vihart élünk át."3 Ekkor lettem figyelmes arra, hogy felhők gyülekeznek az égen, amelyek láttán Frau Kószó rémülten nézegetett ki az ablakon, féltve a frizuráját a várható zivatartól, én viszont majd ki ugrottam a bőrömből, hogy Zeusz egy igazi mennydörgős-villámlós zivatarral fogad engem. Valóban, mire felértünk a jósdához és a múzeumhoz, már el is eredt az eső és a villámok is cikáztak, ahogy várható volt. Csalódás csupán annyiban ért, hogy a görög idegenvezetőnk - logikusan - a múzeum megtekintését vette előre a zivatar idejére, és ezután néztük meg a szabadtéri látnivalókat. Persze ez így is csodálatos volt, ahogy a zivatar utáni szikrázó napsütésben az esőcseppek gyémántként csillogtak a leveleken és fűszálakon és a szentély romjai hófehéren tündököltek a meredek sziklák előtt, a kék égtől övezve.

3 Forgács—Szabó 1977: 335—336.

14