Lechner László: Családtörténet két szólamban 1. Veszprémi vagyok? - Veszprémből Veszprémbe 3/1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)
Veszprémi lettem - A háború árnyékában
„A vállalat Veszprém központú részlegének biztonsági okokból elrendelt Ajkára történt kitelepítésekor, 1945. februárban, több önként vállalkozó munkatársával az ostrom közeledtével is Veszprémben maradt, hogy a szolgáltatást mindaddig fenntartsák, amíg a hadi helyzet azt lehetővé teszi. Anyanyelvi szintű német és a hadifogságában elsajátított orosz nyelvtudását latba vetve érte el a veszprémi főtranszformátor-állomást lebénító német robbantás megakadályozását, majd a szovjet parancsnokságtól kieszközölve kapott szállítói segítséggel és igazolványok birtokában szervezte és valósította meg a rommá lőtt betápláló távvezetékek gyors kijavítását." Boldizsár Iván a „Halálaim" című könyvében írta le azokat a történeteket, amikor frontszolgálatos katonáskodása idején kilátástalan vészhelyzetek után életben maradt.15 Ez a minta késztet arra, hogy említést tegyek a mi családunkat is érintett néhány olyan esetről, amelyeknél szerencsével mi is életben maradtunk. Amikor az oroszok már alig 10-15 km-re voltak Veszprémtől, többnyire kétmotoros, nagyobb gépekkel bombázták a várost. 1945. március 20-án kedden este 21 óra után lakásunk pincéjében vészeltük át azt a csapást, amikor tőlünk légvonalban 20-25 méterre egy házat porig rombolt, két szomszédosat pedig félig tarolt le 3 bomba. A következő napon délután 15 óra tájban indult édesanyám két testvéremmel fölbatyuzva egy háromkerekű motoros járművel a vezetővel és egy útitárssal együtt, a 25 km-re fekvő Csehbánya község felé tartva. Elindulásuk után 15-20 percre kemény légitámadás érte a várost, a városi villanytelep székháza telitalálatot kapott, de őket ez nem érintette. A Viadukton keresztül hagyták el a várost, amelynek kis ívét pár órával később fölrobbantották a németek. Amikor március 22-én reggel édesapámmal egy kiskocsit húzva mi is elindultunk gyalogosan Csehbánya felé, a Jókai utcában besoroltunk a visszavonuló német kocsioszlop vonalába, mivel a Viadukt éjjeli felrobbantása miatt már nem volt más kivezető út a városból. Egyszer csak egy leponyvázott teherautóról leugrott két német katona és fölsegített bennünket szekerestül az autójukra. Ahogy kiértünk a 8-as út elejére, ahol már hármas sorban haladtak a járművek, két orosz repülőgép írt le íveket felettünk. Ma sem értem a csodát, hogy miért nem bombázták, vagy géppuskázták a menetoszlopot? Csak felderítettek. Mellesleg mi egy nagy rakomány páncélelhárító lövedék tetején ültünk a leponyvázott autón. 15 Boldizsár 1974. 60
