Lechner László: Családtörténet két szólamban 1. Veszprémi vagyok? - Veszprémből Veszprémbe 3/1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2016)

Létezésem eredete - Családi tragédia, csapások, változások

Az előzők során már említett gyengeség a hozzám mért fizikai erőnlétben 1936. év tavaszától fokozódni látszott Zolti bátyámnál. Az étvágya fokozatosan romlott, különösen a kanyaró betegsége idején, vagy amiatt, amelyet fertőző betegségként mindhárman megkaptunk május hónapban. Zoltika étvágytalansága és erőnléti fogyása egy időben állandósulni látszott, így augusztus közepén dr. Kelemen Géza körzeti orvosunk javaslatára kórházba kellett vinni. Meghaladná a visszaemlékezés arányos terjedelmi kereteit annak a tortúrának vázlatos ismertetése is, amelyet a Budapesti Hajniss gyermekklinikán kiskorú bátyámnak, a vele ott szenvedő édesanyámnak, az itthon helytálló, s bennünket nevelgető édesapámnak el kellett viselni. A 70 évvel ezelőtti orvostudomány szintjén mindent megpróbáló két hónapos beavatkozás eredménytelen maradt, a leukémia legyőzhetetlennek bizonyult. Zoltikát október 21-én hazaengedték. Meghalni! Két nap múlva, október 23-án este 9-kor hunyt el.

Édesanyánk testi és lelki kimerültségében és mély gyászában teljesen elvesztette korábbi életvidámságát és munkabíró képességét. Naponta járt ki a temetőbe, otthon olaj-örökmécsest égetett, nevetni nem hallottuk. Aztán meglehetős visszafogottságban eltelt 8-9 hónap, amikor kiderült, hogy nekem meg ki kell venni a mandulámat. Újra az ismerős budapesti gyermekklinika következett a nyári tanszünetbe történt beütemezéssel, mert akkor már iskolába jártam. Ezen is túl voltunk és úgy tűnt, hogy lassan visszatér az életünk a rendes kerékvágásba. Egy év múlva azonban újabb megrázkódtatások következtek be. Kiderült, hogy Pali öcsém egyik szemével a formákat is alig látja, de a másikra is dioptriás erősítés kell. Született jelenség, műtéttel nem javítható, szemüveg viselése segíthet a bajon. Ez még nem volt elég a gondokból, édesanyámnak újra műtétre és kezelésre kellett mennie a budapesti klinikára ezúttal Pali öcsémmel, mert eltört az orrcsontja. Történt ugyanis, hogy barátaim társaságában kerti játszóterünkön nagy lendülettel hintáztam. Ezt meglátván Pali odarohant és „Én is akarok" kiáltással elölről meg akarta fogni a hintaülést, ami az arcához csapódott.

Ezután már csak egy kórházi gyógykezelés történt az iregi időszakunk idején, de már nem a gyermekklinikán, hanem a csepeli Weiss Manfréd Kórházban folyt le és ez már nem bennünket gyerekeket, hanem édesanyámat érintette. A ház, ahol laktunk, az akkori Szabadkai (ma Petőfi Sándor) utcában volt, a kastély-kerttől a negyedik telek a katolikus templom irányában. Kora őszön egy vasárnap reggel a miséről

Családi tragédia, csapások, változások

29