Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Az utolsó(?) tatárjárás

beiratkozásom el is volt intézve. Mint megtudtam a többiektől, ő volt az osztályfőnökünk Benkő Andor, s az is maradt az államosításig. Igazságos, latin-magyar szakos tanár volt. Ha ma valamelyest tudok fogalmazni, azt nagyrészt az ő szigorának köszönhetem. Bizony, később kaptam tőle, általa is elismerten tartalmas dolgozatra elégtelent, egyetlen helyesírási hibáért. Hasznomra vált.

Veszprémben 1944 őszén még volt tanítás, Erdélyben természetesen már nem. így jókora hátrányba kerültem. A gimnázium harmadik osztályát egy hónap alatt végeztem el. Az iskolánk épülete nem volt használható állapotban. Szerencsére májusban szép idő volt, ezért a vár egyik épületének udvarán a tanárt a földön körülülve tartottuk az órákat. Időközben egyre több tanuló csatlakozott hozzánk. A tanulmányi eredményem jócskán elmaradt a korábbitól, de az lett volna a csoda, ha nem így történik. A következő években csak jórendű tudtam lenni. Ebben az is közrejátszott, hogy a Piarista Gimnázium nagyon erős iskola volt. Különösen az idegen nyelvek (latin, német, francia) keserítették meg az életemet.

A tanév végén apám így szólt:„Mosf ugyan kaptál bizonyítványt, matematikából még jelest is, de a tudásod aligha lehet megalapozott. Márpedig most kezdődött az algebra, s ha az alap bizonytalan, később gondjaid lehetnek. Ezért a nyáron szépen átvesszük az anyagot." A következő tanévben már én tanítottam egyik osztálytársamat, akinél pedig nem voltam jobb tanuló, csak neki a matematika volt a gyengéje. О pedig feleléskor nyelvekből szokott súgással kihúzni a bajbál.

1946 őszén újra megkezdődött a tanítás, de még mindig nem a gimnázium épületében, mert az továbbra is lakhatatlan volt, hanem az Angolkisasszonyok apácarendjének iskolájában (később ez lett a Vegyipari Technikum). Mivel azonban ez tanítóképző volt, következésképpen a tananyaguk gyökeresen különbözött a miénktől, nem tanulhattunk együtt. Ezért az óráinkat délután tartották. Délelőttönként sem voltunk unalomra kárhoztatva, a saját iskolánkat kellett rendbe tennünk. Nem volt kis feladat. Maga a Mária Terézia uralkodása idején emelt épület nagyjából épp volt. Méteres falait nehéz lett volna lerombolni. Hanem belül állattartásra talán alkalmasabb lett volna, mint tanításra. A padok eltüzelve, és szemét a legváratlanabb helyeken is. Megdöbbentő látványt nyújtott a nagyterem: az iskola értékes könyvei egymásra dobálva a padlót borították térdmagasságig. Tetejükön pedig sokfelé emberállati ürülék. Miként sikerült a könyvek tetején a művelethez szükséges testhelyzetet felvenni, el nem tudom képzelni. Kik művelhették ezt az ocsmányságot? Hogy kik fejezték ki ilyen illatosán a „szimpátiájukat", azt döntse el az olvasó.

98