Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

A végjáték

a tejesüveggel leléptem az úttestre. Abban a pillanatban rettenetes erejű robbanásokat és „kötőszövegként" géppuska ropogást hallottam. Addigra már kitűnően voltam idomítva: a legkisebb gyanús jelre egy pillanat alatt be tudtam ugrani akár az egérlyukba is. Itt azonban semmiféle lyuk nem volt, csak a romok között egy nagyobb téglatömb. Levágódtam mellé, ösz- szehúzva magamat, amilyen kicsire csak lehetett. A következő pillanatban mélyrepülésben mennydörögve húzott el a fejem fölött egy modem, szovjet csatarepülő, géppuskatűzzel árasztva el az utat. Balra, arasznyira tőlem két kemény koppanás. Aztán újabb, hatalmas detonáció. Ez bomba volt, szerencsére a pilóta egy tizedmásodpercet késve oldotta ki, az úton túlra, a Cserhát házai közé esett. Repült is onnan mindenféle a nyakunk közé.

Oldalt pillantva még láttam fél szemmel a fák tövébe húzódott katonákat puskával, géppisztollyal tüzelni, persze eredménytelenül. Aztán az utolsó pillanatban ugrottam félre. Egy autó - halott vagy sebesült sofőrje a kormányra esve - kis híján eltaposott. Mindez egy-két másodperc alatt zajlott le. Megijedni sem volt időm. Mindent ösztönösen, reflexszerűen tettem. Az ész képtelen ilyen gyorsan dönteni.

Az volt a szerencsém, hogy a repülök - mert több is volt belőlük - az utat keresztezve és nem az út fölött, vele párhuzamosan támadtak, mert akkor géppuskáikkal és bombáikkal rettenetes mészárlást végezhettek volna. Ez persze növelte volna az ő kockázatukat is.

Sértetlen maradtam, még egy karcolás sem ért. Végigtapogatva magam erről hamar meggyőződtem, de... Te jóságos Isten! Mi lehet otthon? Arrafelé nagy feketeség. Futni kezdtem, de alig tettem meg húsz métert, újabb repülőgép-üvöltés. Ezúttal egy Kossuth utcai üzlet rég elpusztult kirakatába ugrottam be. Itt társaságom is akadt, nem egyedül választottam ezt a menedéket. Most nem kerültem közvetlen veszélybe, ez a hullám nem felettünk húzott el. Ekkor valaki — mintha pap lett volna — kiabálni kezdett: - Nesze nekünk kitartás! Hullanak a bombák, de ezeknek az eszeveszetteknek semmi sem drága.

Az újabb „intermezzo" után folytattam a rohanást hazafelé, ahogy csak a lábam bírta, mert arra a világ egyre feketébb lett. Fekete a bombatölcsérekből levegőbe repült földtől és a sűrű fekete füsttől, amit vörös lángnyelvek kísérteties fénnyel világítottak meg. Átfutottam az azóta lebontott vasúti aluljáró alatt és most már többet láttam. Az úttesten egy autó égett hatalmas lánggal, még az innenső oldalra is forróságot sugárzott. Az égő gázolaj füstje keveredett a robbanószerek jellegzetes, maró szagával és az elhamvadó emberi test bűzével.

87