Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Lélegzetvétel bombázásokkal

Nem érdemes részletezni a bombázások égi és földi zenéjét, a szorongást, s a riadó lefújása után a romok számbavételét. A megkönnyebbülést, amikor láttuk, hogy a mi lakásunk épen áll, s annak fásult megállapítását, hogy két házzal odébb volt telitalálat, s néhány család vagyona szilánkokra törve hever az utcára borítva, Akik átélték, azoknak semmi újat nem lehet mondani, a később született, vagy békésebb tájakon élő szerencsésebbeknek pedig úgyis lehetetlen érzékletes képet rajzolni.

Akkor egy csodára ritkán jutott három nap. Bármilyen hihetetlen, a bombázásokat is meg lehetett szokni. Ebben talán segített, hogy valamelyest mégiscsak gyerek voltam, nem terhelt mások vezetésének felelőssége, és határtalanul bíztam a szüleim, különösen apám ítélőképességében.

A támadó gépek kellő magasságban csaknem háborítatlanul, mondhatnám lezseren közlekedtek Budapest felett ide-oda, nyilván több hullámban is érkeztek. Ennek megfelelően a harci zaj hol közeledett, hol meg távolodott.

Apám - nevetését alig tudva türtőztetni - felhívta a figyelmemet egy szokatlan „szertartásra": Amint a repülők és a robbanások közeledtek, idősebb hölgyek egy csoportja hangosan imádkozni kezdett.

Ez eddig tiszteletre méltó hitre, s egyúttal az emberek kiszolgáltatottságára valló cselekedet volt. Hanem amint az események távolodtak, vége szakadt a „Miatyánknak" - méghozzá a mondat közepén - s nagyon is világi pletykákra tértek át. Az újabb légi fordulat ismét visz- szaterelte a nyájat Istenhez. Pontosan ott folytatták a fohászt, ahol abbamaradt. A memória mindkét irányban hibátlanul működött.

Amikor apám megfigyelésének helyességéről meggyőződtem - éppen imáról szapulásra tértek át - idétlenül felnyerítettem. Ezzel magamra vontam a hölgyek súlyos rosszallását.

Mert ugyebár az rendben van, hogy ők leszedik a keresztvizet Juliskáról, és kiteregetik valódi, vagy rákent erkölcstelenségeit, aminek már az is csalhatatlan bizonyítéka, hogy az átlagosnál rövidebb szoknyát hord, vagy horribile dictu dohányzik, hanem, hogy ezt én megértem, sőt nevetni is merészelek rajta, az már mégiscsak tűrhetetlen.

Jobbnak is láttam eloldalogni az óvóhelyrendszer egy másik termébe focizni. Nem tévedés, rúgtuk a labdát. Mi gyerekek rájöttünk, hogy ez a legbölcsebb, amit tehetünk a hosszú légiriadók alatt. Hely pedig volt bőven, mindig maradt legalább egy üres terem.

Hősök persze mi sem voltunk, a melegebb helyzetekben felfüggesztettük a mérkőzést és a szüléinkhez húzódtunk. Meg nem védhettek, - mi is tudtuk - de legalább, ha úgy végeztetett, együtt akartunk meghalni.

74