Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
Ki tudja merre visz a végzet
Apám kőkemény arccal csendesen fogadta a bátyja halálhírét. Csak mi tudtuk anyámmal, mennyire gyászolja legkedvesebb testvérét, aki gyermekkorában társa, és gyakran védelmezője volt. Ki tudja merre visz a végzet ... Nemsokára eljött az a pillanat, amikor a sorsunkról újra dönteni kellett. Kis felnőttként ismét ott voltam szüleim mellett. Apám menni akart, anyám félt az ismeretlentől. A döntő megbeszélést ismét szó szerint tudom idézni:- „Az oroszok elől nem tudok elmenni, mindenhol utolérnek, de a románok elöl igen. Mindegy hova, csak olyan hely legyen, amely a háború után is magyar marad. Nem szánom a gyermekeimnek azt a sorsot, ami nekem jutott. Te otthon főztél, de nekem köztük kellett dolgoznom. Minden nap hozott valami megaláztatást.- De hát hova, a teljes bizonytalanságba? Mit tudunk magunkkal vinni, miből élünk meg, és hogy vészeljük át a háborút, meg a bombázásokat?- A kérdéseidre én sem tudok felelni. Még az is lehet, hogy valamelyik gyerekünket az út szélén temethetjük el, de amelyik felnő, egyenjogú ember lesz és nem kisebbségi." Anyám, mint minden fontos ügyben, elfogadta apám döntését, és a kivitelezésben már ő volt az ügyesebb. A magyar állam most már segített, amiben tudott. Adta az áthelyezéseket számolatlanul, különösen a nagycsaládosoknak. Apámat Sopron mellé, Csepregre helyezték. Soha nem jutottunk el oda, de ez későbbi történet. Lázas csomagolás után már mindenünk be volt vagonírozva, amikor jött a parancs: Visszavinni!". Kegyetlen, de elkerülhetetlen döntés volt. Nagyarányú katonai szállítások folytak, civil forgalomra nem volt kapacitás. Megint otthon volt hát minden értékünk. A front pedig közeledett. Jöttek a rettenetes - de igaz - rémhírek. Apám egyik nap azzal a hírrel jött haza, hogy a németek állítólag hajlandók menekülőket elszállítani. így szólt anyámhoz:- Én nem tudom velük elintézni, de innen mindenhogyan elmegyünk. Ha másként nem megy, néhány bőrönddel felkapaszkodunk az utolsó katonai járműre. Ha tudsz, segíts! És anyám segített, pedig szíve szerint maradt volna, hogy minél előbb visszatérhessen szülővárosába. Elment a német parancsnokságra. A menekülésünket lehetővé tevő párbeszéd, elbeszélése szerint, így zajlott:- A parancsnok úrral szeretnék beszélni.- Én vagyok, parancsoljon asszonyom, foglaljon helyet! Miben lehetek a segítségére? 64
