Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
Hihetetlenül szerencsés véletlen
Maximalista volt a rajztanárunk. Szerinte csak a majdani festőművészek tehetségével megáldottnak járt jeles. Ez azért volt kellemetlen, mert a rajz főtárgynak számított. A tornaórák rendkívül megerőltetőek voltak, s ehhez járult még a naponta kötelező félórás reggeli torna. Jóllehet az egész nyári vakációban szaladgáltunk, iskolakezdéskor mégis egy-két hétig lépni is alig tudtunk az izomláztói. Ennek ellenére szerettem a tornát, csak azoktól a gyakorlatoktól féltem, amelyekben fejjel lefelé kellett tevékenykednem. Rögtön elvesztettem a tájékozódó képességemet. Sehogyan sem tudtam a saját reciprok értékemmel számolni. Leégtem az első osztályközi nagypályás focimeccsen is. Én már „elméletileg képzettnek" hittem magam, s tudomásom szerint középcsatárként elől kellett tartózkodnom. Csakhogy majdnem végig a másodikosok támadtak, én meg a félpályáról néztem a mérkőzést. A vereségért az osztálytársaim engem okoltak, s talán meg is ruháztak volna, ha a tornatanár a védelmemre nem kel. Sikerem volt viszont a váltófutásban. Az iskola kerítése mellett futottunk egy-egy kört. A távolság talán négyszáz méter körül lehetett. Az utolsó körben, amikor átvettem a botot, még több csapat is előttünk volt, nem is kis előnnyel. Egymás után előztem meg őket, az utolsót néhány méterrel a cél előtt. Elemiben eddig kitűnő tanuló voltam. Most az első gimnáziumban a jelesek mellé három jót is összeszedtem. A dicstelen eredménnyel apám hivatala előtt kullogtam hazafelé. Az ablakban könyökölt, nyilván engem várt. Amikor megmutattam a bizonyítványomat csalódottan csak ennyit mondott: „Ezt nem vártam tőled." De a tekintete és a hangsúlya olyan lesújtó volt, ami felért egy ostorcsapással. A következő évben ösz- sze is szedtem magam, de addig még sok minden hátra volt. Amíg kormányunk, népünk feláldozásával volt elfoglalva, szüleim tőlük telhetőén igyekeztek a veszteségeket pótolni. 1943-ban ismét gyarapodott a családunk, megszületett Pali öcsém. Ez már jócskán háborús év volt, anyám nem tudott kielégítően táplálkozni, így öcsém meglehetősen apróra sikerült, súlya alig haladta meg a két kilót. Nem akart enni sem, csak aludni. Vajon életképes lesz-e? Volt nagy aggodalom, s ebben már én is részt vettem. Most értem el azt a kort, amikor már örülni tudtam a kistestvérnek, s félteni is őt. Önként igyekeztem mindenben segíteni, hogy anyámat kíméljem. Ebédnél egyszer anyám elsírta magát. Kérdezte apám, hogy mi történt. „Semmi, csak annyira sajnálom ezt a szegénykét." Apám elkomorodott: 56
