Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

A vándorlás kezdete

Száz kilométeres út, és egy országhatár volt előttünk, ezért korán akar­tunk indulni. Reggelre rendeltük a teherautót, de hiába vártuk, nem jött, érte kellett menni. Mire nagyszüleim segítségével berakodtunk, dél is elmúlt. Egy utolsó ölelés nagyapámnak, nagyanyámnak, Irénke nénémnek, Panninak, aztán beszálltunk a kocsiba. A román sofőr mellett anyám ült, ölében kétéves öcsémmel és mellettük kuporogtam én is. Még egy búcsúpillantást vetettem szülőházamra, addigi otthonom­ra, az utcasarkon kifordulva a Szent Mihály székesegyház tornyára és a tőle oly idegen román koronázó templomra, a másik oldalon a Kecskekő és Csáklyakő jellegzetes kontúrjára, aztán egyre gyorsabban kezdtek hátrafelé menni az üt két oldalát szegélyező szép árnyas fák. Eszembe jutott, hogy esténként erre szokott nagyapám hazakísérni. Egyszer csak megláttam a zalatnai vasúti sín mentén hazafelé tartó osztálytársaimat. Eddig számomra az áttelepülés elsősorban izgalmas kaland volt, de ez a látvány, és az, hogy hiába integettem, nem vettek észre, fájdalmasan belém nyilallt. Ez az apróság döbbentett rá, hogy va­laminek vége szakadt. Most vesztem el a szülővárosomat, pajtásaimat, csaknem mindent, ami életem rövid kilenc és fél éve alatt olyan magá­tól értetődő volt nekem. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy majd­nem teljes két évtizeden keresztül milyen égető fájdalmat fog okozni a honvágy. A szeretett város elhagyása anyámat viselte meg a legjobban. Elvégre ö nem kilenc, hanem harmincnégy év emlékeit, szüleit és test­vérét hagyta maga mögött. Távozásunkra szándékosan használtam az áttelepülés kifejezést, mert ez - noha akkor így neveztük -még nem volt igazi menekülés. Nem üldözött senki, legalábbis a szó eredeti, mozgást kifejező értelmében. Elmaradt a város, de a táj még harminc kilométeren keresztül, egé­szen Nagyenyedig, ismerős volt. Nagynénéimhez gyakran mentünk erre kocsival. Most azonban sietnünk kellett, még hetven kilométer volt hátra Kolozsvárig. Nem térhettünk be hozzájuk. Áthajtottunk hát Enye- den. Katinka nénémet és férjét már nem is láttam életemben soha többé. Ültünk és hallgattunk. A sofőrhöz semmi közünk nem volt, de egy­mással sem beszéltünk. Elfoglaltak a gondolataink. Anyámnak időn­ként könnyek gördültek le az arcán. Még az öcsém is mintha megérezte volna az esemény jelentőségét, csaknem végig csendben maradt. Késő ősz volt, november. Ehhez képest az időjárás tűrhető, bár az ég nagyrészt borult volt, és egy kisebb eső is utolért minket. Hamar elmúlt, vagy kimentünk alóla, mindenesetre ahogy közeledtünk a célunkhoz, egyre tisztább lett az égbolt. 38

Next

/
Oldalképek
Tartalom