Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

„Torda lemaradt…”

éppen nem készültek Budapestre. Tudtuk azt is, hogy a másik oldalon szintén folyamatban van a magyar hadsereg felvonulása. A feszültség szinte kézzel tapintható volt, most már felnőttnek is kockázatos volt az utcán magyarul megszólalni. Valósággal rajta ültünk a rádión. Az adást akkor még nem tudták zavarni. A nagybátyám - gyerekkori súlyos betegsége miatt szívbajos, akit egy erősebb széllökés is elvitt volna - komolyan felvetette, hogy a magyar férfiaknak önvédelmi szervezetet kellene létrehozni. Apám leintette: „Kisebbségben fegyver nélkül szamárság, csak ürügyet szolgáltatnánk a kiirtásunkhoz.''

Emlékszem, még megkérdeztem, vajon nem fogják-e a harcok az otthonunkat is elpusztítani. Nagybátyám örök optimizmusával megnyugtatott, hogy a harcot majd a mezőn intézik, ide már majd csak ünnepélyesen bevonulnak. Mekkora naiv önámítás! A polgári lakosság és a városok kímélete már az első háborúra sem volt jellemző, legfeljebb öncélúan nem irtották, illetve pusztították. 1940 augusztusában azonban a hírekből már világosan lehetett látni, hogy ebben a kérdésben is fordulat történt.

„...TORDA LEMARADT ..."

Egyszer csak kivágódott az ajtó és lihegve valósággal beesett hozzánk Ella néni, a szomszédasszony. „Gyertek gyorsan, most mondja be a rádió az új magyar-román határt, hallgassuk meg együtt!" Már rohantunk is. Kilenc éves gyerek földrajzot még nem tanult, de mi akkor már hetek óta mást sem néztünk, csak a térképet. így aztán a helységnevek alapján nagyjából követni tudtam az Új határ vonalát. Még ma, hetven évvel később is fülembe cseng a bemondó hangja. Szó szerint persze nem tudnám idézni, de egy mondata örökre megmaradt bennem: „Torda lemaradt..." Villámcsapásként hatott. Ella néni hangosan zokogni kezdett. Tordai volt. Ez választ adott a mi sorsunkra is. Fehérvár Tordától délre feküdt. Keserűen, de természetesen tovább figyeltük hazánk új körvonalait. Megmaradt legalább az a vigaszunk, hogy mások boldogságát, a Székelyföld „hazatérését" ünnepelhettük, csendesen, szótlanul, vesztesként.

Később lementem nagyszüleimhez. Persze ők is tudták, náluk is forró volt a hangulat. Öröm és felháborodás végletei között értékelték a történelmi nap eseményeit.

Délután nagyapámmal ballagtunk hazafelé, velünk szemben meg két katona. Magyarul beszéltek, nagyapám hát megszólította őket. Kérdezte, hová valók? Az egyik marosvásárhelyi székely, a másik dél-erdélyi magyar volt.

34