Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Nyelvi nehézségek

volna, elrontotta a jó kedvemet. Azt ugyan nem tudta megállapítani, hogy mi bajom, de elérte, hogy jobban féltem tőle mint a betegségtől. Állandóan injekciózott és nyelette velem a csukamájolajat. Undorodtam tőle és félórán belül garantáltan kihánytam, de újra és újra belém diktálták. Mivel valahogy mégis csak féken kellett tartani engem, Irénke nagynénémet rendelték mellém szórakoztatónak. A családban ugyanis neki volt a legtöbb szabadideje. Elképzelhető, milyen lehetett egy beteg, szeszélyes gyerekkel foglalkozni. Utólag mondta szegény, a felrendelés olyan volt számára, mint katonának a behívó. Azért az év végére a rengeteg mulasztás ellenére megtanultam írni és olvasni.

Egyszer a kedvesnővérek között nagy izgalom támadt. Sorakoztattak minket és elvittek a mindössze két tantermes iskolánkból a rendházukba, ahol valamikor anyám kislányként kezdte a tanulást. Egy szabad helyen sorba állítottak minket és mondták, hogy fontos látogatónk érkezett. Rövidesen megjelent egy komoly arcú pap egyszerű fekete reverendában. A tekintetét nem lehet elfelejtetni. Mondott valamit számomra ismeretlen nyelven, latinul vagy olaszul. Megáldotta a gyermekhadat, majd rövidesen távozott. Megilletődötten, mély csend maradt utána. Pacelli bíboros volt, a későbbi XlI.Pius pápa. Tudott időt szakítani egy romániai kis magyar iskola meglátogatására.

Az iskolában jó is volt, de odajutni kockázatos. Korábban nem jártam egyedül a városban. Nem mintha nem tudtam volna tájékozódni, féltettek - és joggal - az atrocitásoktól. Az iskolába és vissza viszont nem kísérget- hettek naponta. Ekkor figyelmeztettek, magyarul az utcán ne beszéljek. Ezt azonban csak addig lehetett megtartani, amíg meg nem szólítottak. Márpedig a román gyerekek éppen a „nyelvvizsga" kedvéért megtették. Mivel nem románul válaszoltam, meg is kaptam az első verést, s még rá néhányat. Fizikailag is fájt, mert kíméletlenek voltak, mégis elsősorban az önérzetemet égette. Akkor kezdtek el magyarrá verni, és ez tökéletesen sikerült is nekik. Pedig én még olcsón úsztam meg. Egyik nálam is fiatalabb pajtásomnak úgy betörték a fejét, hogy kórházba került. Igaz, ez már a bécsi döntés után történt. Harciasságuk nyomasztó létszámfölényükre épült. Egyszer fordult elő, hogy egyikük - korábbi kollektív „sikereiken" elbizakodva - egyedül is megtámadott. Aligha követett el még egyszer ilyen vigyázatlanságot. Pedig nagyobb és valószínűleg erősebb volt nálam, de a korábbi megaláztatások miatt olyan vad elkeseredettséggel verekedtem, amilyenre soha később nem volt példa.

Apám sokat foglalkozott velem, játszottunk is, tanított is. Ha pedig a saját történeteiről mesélt, érdemes volt odafigyelni, mert izgalmasak voltak.

31