Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Nyelvi nehézségek

fél arca megbénult. Közben az asszisztensének magyarázott. Többek között latinul azt mondta, hogy az orvostudomány jelenlegi állása szerint érthetetlen, hogy még él. Csakhogy a műtétet életkora miatt nem altatásban végezték és nagyapám tudott latinul. így mindent értett és megköszönte a felvilágosítást. Nagyapám még hosszú évekig élt, a daganat az agya felé, a szeme mögé terjeszkedett. Rettenetes sokat szenvedett, végül a tüdejére ment. Éppen náluk voltam, amikor az orvos kijött a szobából, ahol kezelte. A következő mondatot hallottam: „megmenteni nem tudom, de a szenvedéstől meg lehet szabadítani." Akkor még nem értettem, hogy ez mit jelent. Akkor kezdték el morfiummal kezelni. Ez 1939-ben történt. Szinte hihetetlen, hogy még három évet élt.

Nyelvi nehézségek

Egyszer anyám elég óvatlanul valamilyen üzenettel elküldött apámhoz a hivatalba. Még ott voltam, amikor bejött a szobájába az egyik kollégája, és románul kérdezett tőlem valamit. Apám villámgyorsan közbeavatkozott. Felelt helyettem, engem pedig azonnal hazaküldött. Otthon meglehetősen idegesen megtiltotta anyámnak, hogy még egyszer a hivatalába engedjen. „Az állásomba kerülhet, ha kiderül, hogy nem tud románul. így is példálóznak eleget, változtassam meg a nevem, adjam a fiam román iskolába, és minden út nyitva lesz az érvényesülésem előtt."

Tulajdonképpen valóban abszurd dolog volt, hogy valaki Romániában, ráadásul egy román többségű városban az állam nyelvét nem ismerve nőjön fel. Ennek magyarázata: Mi a ránk kényszerített békeszerződés következményeit mindenestől végletesen elutasítottuk. Vagy Magyarország tér vissza, vagy mi megyünk oda.

Egyébként nem is lett volna olyan egyszerű megtanulnom. Románokkal egyáltalán nem érintkeztünk, csak magyar könyvet és újságot olvastunk és a budapesti rádiót hallgattuk. A családban, apámat kivéve, senki sem beszélt jól románul (még Panni sem), ő pedig sem pedagógus, sem a román nyelv igehirdetője nem volt. Román iskolában pedig vesszőfutás lett volna az életem. Arról már nem is beszélve, hogy a magyarok kiközösítettek volna. Különben is, mire 1938-ban iskolás korba kerültem (Romániában csak hét évet betöltve lehetett iskolába iratkozni) már távolról morajlott a nagy világrengés. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy közeledik az újabb nagy háború. A családban, apámon kívül mindenki optimistán ítélte meg a kilátásokat.

29