Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)

Élet a Román Királyságban

Előfordult, hogy ügyfelei románnak nézvén neki gyalázták a magyaro­kat. О pedig nyelhetett nagyokat, mert nem volt kétséges, ha valakit rend­re merne utasítani, ő húzná a rövidebbet. Román nyelvtudása azonban egyáltalán nem mentette volna meg a nyelvvizsgán, mert az ítélet - ér­demjegynek ezt aligha lehetne nevezni - a behíváskor már megszületett. A vizsga csak színjáték volt az elbocsátáshoz. Ez a Damoklesz-kard ló­gott minden magyar tisztviselő feje fölött. Apámat kizárólag azért nem bántották, mert szaktudását egyelőre nem tudták nélkülözni. A pénzügyigazgató is gyakran kérte a tanácsát. Az új hivatalnokrétegben kevés volt a képzett ember, igaz a közigazga­tás rendszere is lényegesen egyszerűbb volt a magyarénál. Volt a korrupciónak időnként humoros epizódja is. Egyszer egy ma­gyar vándorszínház igazgatója állított be apámhoz, s mert nem tudta, hogy magyar, románul kezdte kerülgetni a forró kását. Panaszkodott, hogy milyen nehéz a színházak anyagi helyzete, milyen sok adót kell fizetni, meg hát ugyebár ez az ellenőrzés szigorúságán is múlik, és természetesen nem lenne hálátlan, ha... Mire apám tömören magya­rul: „Igazgató Úr, lopjon amennyit tud, és nekem ne adjon semmit." Az első meglepetés után lett hálálkodás, hatalmas virágcsokor anyámnak és természetesen ingyen páholy. Ennyit illet elfogadni, nehogy hülyének nézzék, másrészt ennyi segítséget a magyar kultúra is megérdemelt. A nagy trükk pedig, amit az ellenőrzésnek nem kellett okvetlenül felfe­dezni, a következőből állott: A színházjegyeket le kellett pecsételtetni a Pénzügyigazgatóságon, az adót az elfogyott jegyek alapján számolták ki. Mármost, amikor a néző belépett a terembe, elkérték a jegyét, a he­lyére vezették és „elfelejtették" - a néző miért kérte volna - a jegyet visz- szaadni. A következő előadáson tehát újra el lehetett adni adómentesen. De a korrupció segített sokkal veszélyesebb helyzetben is. Nem tu­dom, hogy általános rendelkezés volt-e, vagy csak a magyarokra vo­natkozott, tény, hogy a katonaviselteknek időnként (évente?) jelent­kezniük kellett a kiegészítő parancsnokságon. Apám ezt elmulasztotta. Nem valamilyen értelmetlen ellenszegülésből, egyszerűen csak elfelej­tette. Egyszer csak vádat emelt ellene a katonai ügyészség. Ennek fele sem volt tréfa. Szerencsére ismert a kiegészítő parancsnokságon egy román őrmestert. Meghívta hát egy kocsmába. Alaposan becujkáztat- ta (a cujka román pálinka), a „kenőanyagról" sem feledkezett meg, az­tán megmutatta a tárgyalásra szóló idézést. „Bine domule (jól van uram), adja ide a katonakönyvét!" Másnap már hozta is vissza rendesen. Szé­pen sorban mindenhova be volt ütve a jelentkezést igazoló bélyegzés. 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom