Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
A család mérlege
Özvegye Magyarország területén még tudta követni a nyomát. Aztán a szerelvény útban a Szovjetunió felé átlépte a román határt, s azóta semmi hír róla. Hacsak Irénke néném nem érezte meg a halálát. A gyulafehérvári temetőben számos „necunescut" (ismeretlen) feliratú sir van (vagy csak volt.) Lehet, hogy ezek valamelyikében nyugszik. A vonat Fehérváron keresztül haladt Fogsani felé. Egyik éjszaka Irénke néném sikítozni kezdett: „Toncsi bátyám, Toncsi bátyám!", és kitört rajta az őrület. Igen, anyámék családjának legfiatalabb tagja harminckét évesen megőrült. Megörült abba, amit vele a „felszabadítók" műveltek. Romániában újdonsült szövetségesünknél a szovjet vezetés a civil lakosságot viszonylag kímélte, de ez az ottani magyarokra nem vonatkozott. Olyan jóakaró is akadt, aki mutatta, hogy abban a házban magyarok laknak. Túlságosan fájdalmas ez a történet ahhoz, hogy részletezzem. Panni kísérte el szegény nagynénémet Nagyszebenbe az őrültekházába. Nemsokára jött az értesítés, hogy vihetik, meghalt. Mi okozta a halálát, rejtély maradt, semmit sem mondtak. Panni csak arra emlékezett, hogy ott feküdt falfehéren, kötéssel a fején. Irénke néném Toncsi bácsi 150
