Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
A családunk
A CSALÁDUNK Az egyén értékét saját embersége, és nem őseinek tettei határozzák meg. Ez nem zárja ki, hogy jogosan büszke legyen rájuk, ugyanakkor a családi tradíciók formálják is egyéniségét. Ezért engedtessék meg nekem, hogy egészen vázlatosan szólhassak családunk utolsó három generációjáról, csak ott és csak annyit, amennyire az a román-magyar együttélés, vagy inkább egymásnak feszülés gyötrelmeit érzékelteti. Apám székely kisnemesi családból származott. Ez volt az elképzelhető legkisebb nemesség: birtok gyakorlatilag semmi, csupán személyi szabadság, no és az az „előjog", hogy a sűrűn ránk zúduló háborúkban meghalhattak a hazaért. Eredetileg Háromszékből származtak, de már régóta Torda-Aranyos megyében éltek. Egyik rokonunk, Demény István 1848-49-ben a megye országgyűlési képviselője. Dédapám a nagyenyedi és környékbeli vérfürdő áldozata. A fegyvertelen magyarokra támadó prefektusok hada elöl saját háza kéményében bújt el. Rájöttek, alágyújtottak. Nagyapám egy éves volt, és szerencséjére még semmilyen nyelven nem beszélt. így egy román lány magáénak mondva meg tudta menteni. A königgrátzi csatában már katonaként vett részt. Leszerelése után nagyapám Nagyenyed mellett Asszonynépén tanítóként helyezkedett el. Megnősült, hat gyermeke született, majd özvegyen maradva feleségül vette nagyanyámat, aki még további tizenegy gyermekkel ajándékozta meg. Apám az utolsó előtti volt a sorban, így aztán elég későn, 1902-ben került rá a sor. Még diák volt a Bethlen kollégiumban, amikor egy év különbséggel elvesztette anyját, majd apját is. Egy évig, az érettségi megszerzéséig nővére segítette, de továbbtanulásról természetesen szó sem lehetett. Bevonultatták katonának a román hadseregbe. Először - mivel érettségije volt - tartalékos tiszti iskolára vitték, de persze magyar ott tiszti rangot nem kaphatott. Nem is vágyott rá, a dolgozatokra keresztben ráírta, hogy nem tud románul (pedig már akkor is tudott). Ezután egy évet még csapatnál kellett szolgálnia. A katonaságtól (bűntelen emberek fegyintézetéből) szabadulva a Pénzügyigazgatóságon kapott állást. A megyeszékhely ekkor még a magyar többségű Nagyenyed volt, de nemsokára áthelyezték Gyulafehérvárra. így került hivatalával együtt apám későbbi szülővárosomba. Edestestvérei közül hárman élték meg a felnőttkort. Rózsika és Katinka nagynénéim Nagyenyeden, Zoltán nagybátyám pedig Kolozsváron lakott. Féltestvérei sokkal idősebbek voltak, szét is szóródtak, így őket nem, csak egyik fél-unokatestvéremet ismertem 11
