Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)
I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői
TANULMÁNYOK — III. A népi műveltség jellemzői (S. Lackovits Emőke) 12. sz. A község igavonó állatállománya 1897-ben Igásállat rásfogat fajtái __ Egyes Kettes Négyes Ló 34 42Ökör 96 3 Tehén 23Jelentős volt a sertéstartás és nagy számban tartottak baromfit: tyúkot, csirkét, kacsát, libát egyaránt. Fontossági sorrend szerint első helyre a szarvasmarha sorolható, amely a táplálkozásban, az értékesítésben, az igavonásban egyaránt hasznosíttatott. A tej a mindennapi étkezésben elengedhetetlen fontosságúnak mondható, amelyből ugyanakkor bizonyos mennyiséget el is adtak azokban a gazdaságokban, ahol egynél több állatot tartottak. A községben a múlt században egy tej csarnok működött, ahova mind a reggeli, mind az esti fejésből származó tejet elvitték. Itt a tej zsírtartalmát megmérték, majd ezt és a beadott mennyiséget egy erre a célra rendszeresített füzetbe írták be, amiért mindig hónap végén egyszerre fizettek, a havi leadott mennyiség és a zsírfok függvényében. A tejcsamokot a gyermektelen Réti házaspár vezette, akiknek háza a falu közepén állt. A begyűjtött tejmennyiséget mindig Pápára szállították. Mindezeken túl voltak olyan családok is, akik nem ide, hanem egyenesen Pápára vitték a tejet, ahol házakhoz hordva adták el. Ez egy kialakult üzleti kapcsolat volt, a keresleten-kínála- ton nyugodott. Még kicsi gyermekekre is rábízták a tejnek és a tejhaszonnak Pápára, házakhoz vitelét. Az elfogyasztott, eladott tej mellett a maradék jelentette a harmadik részt, amely a tejhasznot adta, az aludttejet, túrót, tejfölt és a vajat. Ezek a táplálkozásba ugyancsak fontos alapanyagként kerültek be, sőt, az aludttej a nyári hónapokban, a mezei munkák idején behűtve, kenyérrel különösen kedvelt volt uzsonnaként. A kis- és törpebirtokosok igázták a tehenet, ezeket nem is hajtották ki a közös legelőre. Egyébként a szarvasmarhákat a közös legelőn tartották, kivételt csak a nagygazdák jelentettek, akikre már utaltunk az előző fejezetben. Ők saját legelőt birtokoltak, ilyen volt a Nyilas és a Faluhely nevű határrészeken. Az állatok őrzésére fogadták a közlegelőt használó gazdák a gulyást (XIX. századi iratokban csordásnak nevezték). Általános gyakorlatnak mondható, hogy Szent György naptól (április 24.) Szent Mihály napig (szeptember 29.) naponta jártak ki a marhák a legelőre. A gulya vezérállatának nyakában kolomp lógott, este ennek hangjára nyitották ki a kapukat a hazatérő jószágnak. A falunak a Győr felé eső végén állt a pásztorház, itt volt a bikaistálló, ahol 3—4 bikát tartottak. A mindenkori alkalmazott feladatai közé tartozott az apaállatok gondozása is. A falunak az 1970-es évekig volt gulyása. Az állatok itatását Győr felé a kőhídon túl elterülő közös legelőn az ott folyó Gerencéből biztosították. Közös legelőt említettek Vaszar határában is, ahol az itatásra egy gémeskút szolgált. A gulyást az állatok számarányának megfelelően a gazdák fizették. Vizsgált korszakunkban Csete József végezte ezt a munkát, aki helybeli volt. A közlegelő használatának megvoltak a szabályai. A fű növekedését elősegítendő, a legeltetést biztosítandó rendelték el tilosban tartását, többnyire Szent Mihály naptól 83
