Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)
I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői
TANULMÁNYOK — Hl. A népi műveltség jellemzői (S. Lackovils Emőke) termesztettek. Előbbi nem volt ismeretlen a faluban. Ugyanis az emlékezet szerint, ahogy azt Császár Ferenc nagyapjától hallotta, 1879-ben Orbán napján, mégpedig a fagyos szentek utolsó alkalmával, május 25-én elfagyott a gabona, ezért hajdinát, valamint kölest vetettek helyette, még a kenyeret is ebből készítették. Zöldtakarmányként vagy szálastakarmányként a lucerna, a lóhere szolgált, amely az állattartó gazdaságokban nélkülözhetetlen volt. A szántóföldi növénytermesztésben vetésforgót alkalmaztak. Búza után mindig kapásnövény került a földbe, majd a kapásokat követően gabonaféle. A búza és a rozs jelentette a kenyérgabonát, amelynek őszi, valamint tavaszi változata ismert. A jó termés érdekében mind a vetőmagot, mind pedig a talajt elő kellett készíteni. A vetőmagot csávázták. Kétféle rostát használtak a vetőmag tisztításához: a rozsot szelelő rostával, a búzát kézzel hajtott konkoly rostával tisztították meg. Este a vetőmagot leterítették a földre, majd kék gáliccal megöntözték „csak megharmatol- ták” és két-három alkalommal lapáttal megforgatták. Reggel vethették a magot. A föld termőképességének fenntartását istállótrágyával biztosították, a vetést megelőzően legfontosabb mozzanat a szántóföld trágyázása volt. A XIX. század végi mezőgazdasági statisztika szerint műtrágyát egyetlen ember sem használt a faluban. Trágyázni általában ősszel szoktak, tavasszal akkor került sor erre, ha ősszel nem végezték el a szántást, vagy amikor kukorica és krumpli alá készítették elő a talajt. A trágyadomb többnyire az istállóval szemben állt, kissé mélyebbre alakították ki a talajt, valójában mélyedést vágtak, ide falszerűen rakták a tárgyát, amit azután szekérrel hordtak ki a földekre, majd beszántották. Előfordult, hogy kukorica vagy krumpli alá ültetéskor a magnak szolgáló lyukba kézzel dobták be a trágyát ha kevés volt, hogy a növény alá elegendő mennyiség jusson. Kétféle szántást alkalmaztak: aratás után a sikér vagy tarlószántást, ősszel pedig a mélyszántást. A tarlószántást lepkefogassal boronálták el, míg a mélyszántásnál a fogasolást hengerezés követte. Utóbbival a föld kiszáradását igyekeztek megakadályozni. A fogashoz hosszú gyeplőt használtak, a hengerhez olyan rövidet, mint a szekérhez. Erre nagyon kellett vigyázni, mert baleset- veszélyes volt. Az ekét többnyire két állat húzta, akár ló, akár tehén. Ekét kukoricához is használtak, megekézték a veteményt. Ilyenkor egyes vagy kettes ekéző jármot alkalmaztak, amellyel a sorok között haladhatott az igavonó jószág. Az őszi vetés ideje többnyire október vége, a tavaszié március volt. Ezeket a szántóföldi munkákat sorolta fel 1906-ban Balogh Sándor is.199 Fontos megjegyezni, hogy a szántást fogatolással, többnyire ekével végezték, azonban a cséplőgép tulajdonosok már traktorral szántottak. A gabona vetését, ha kézzel végezték, akkor a gazda a nyakába akasztotta a vetőabroszt az előkészített vetőmaggal és haladt a sorokon, míg segítsége kannában vitte utána a vetőmagot, hogy kifogyván az abroszból, azonnal folytatni tudja a magvetést. Természetesen, akinek volt vetőgépe, azzal végezte el ezt a munkát. Bevett gyakorlatnak mondható, hogy a vetőgépet kölcsönkérték és munkával törlesztették a használatát, vagyis a bérleti díj gyalogmunka volt, amint erről feljebb már szóltunk. Az érett gabona levágására, az aratásra június végén, július elején sort kerítettek, amely időpont többnyire egybe esett Péter-Pál (június 29.) vagy Sarlós Boldogasszony 1W Balogh Lajos és Balogh Sándor vegyes gazdasági feljegyzései 1876-1945. 75
