Hudi József (szerk.): Tanulmányok és források Takácsi történetéhez (Veszprém, 2017)

I. Rész. Tanulmányok - III. S. Lackovits Emőke: A népi műveltség jellemzői

TANULMÁNYOK — HI. A népi műveltség jellemzői (S. Lackovits Emőke)

Az 1990-es években ezeket a feladatokat a Temetkezési Vállalat munkatársai vették át, az önkormányzat sírásót is fizetett, azonban a koporsót még régi módon, vállon vitték a sírhoz, majd elhantolták. Még ebben az évtizedben azonban a hantolást is átvette a Temetkezési Vállalat, mivel a hántolok több alkalommal már a lelkipásztor beszéde alatt összeverték a lapátokat. Ettől az időtől fogva újabb változást jelentett az, hogy a temetés szertartásakor a presbitereken kívül az ökumenikus énekkar énekelt.

Az evangélikusoknál az elhunyt fejfáját egy közeli ismerőse vagy jó barátja vitte. A halottvivők náluk a távolabbi rokonok, szomszédok, barátok közül kerültek ki, akik elvégezték a hantolást is. A család személyesen kérte fel a halottvivőket és a fejfavivőt is.

Római katolikusoknál elől ment a keresztvivő, utána a pap a kántorral és a minist- ránsokkal, őket követték a halottvivők hatan, felváltva három-három személy, vállukon a koporsóval, majd a hozzátartozók és a többi végtisztességtévő. Temetés előtt a sírt megszentelték. Protestánsoknál temetési énekekkel, római katolikusoknál csendben, imádkozva kísérték a sírhoz az elhunytat. A Rózsafuzér Társulat tagjai, ha tagtársuk halt meg, akkor a sírnál még a szertartás keretében a rózsafuzért is imádkozták. A sírt takarni csak akkor lehetett, ha az első göröngyöt a pap beledobta.

Egykor a katolikusoknál a keresztgyermekek vitték ki az elhunytat a temetőbe. Ez a régi szokás arra az időre nyúlik vissza, amikor a keresztszülők még nem a rokonságból, hanem a baráti körből kerültek ki. Az 1950-es években egy idős asszony még ragaszkodott ehhez. Ezekben az esetekben az elhunyt keresztlányainak a férje vagy a veje volt a halottvivő.

Amikor fiatal volt a halott, akkor lányok és legények szolgáltak halottvivőkként. Kicsi gyermeket pedig felváltva két-két lány vitte a temetőbe.

Az 1980-as évekig általánosnak mondható a temetést követő halotti tor, azután visszaszorult, csak ott maradt meg, ahol összetartó volt a rokonság. A sírásó halottvivőknek a reformátusok már a temetőbe bort vittek ki, majd meghívták őket hazafelé tartva a kocsmába. A rokonságot viszont a torba hívták meg. Előfordult, hogy valóságos lakodalmi hangulat alakult ki a torban, akadt eset, amikor nótáztak is. Evangélikusoknál is létezett halotti tor, ahova a rokonokat és az ismerősöket hívták meg, de volt, amikor csak a halottvivőket és a vidékről érkezett rokonokat. Római katolikusoknál a torba a közeli rokonok voltak hivatalosak, de a főzést a szomszéd vállalta el.

Temetésre többnyire koszorúkat készíttettek. A közeli rokonok élő virágból, míg a távoliak művirágból. Ezek általában egyszerű koszorúk voltak, az utóbbi időben divattá vált hatalmas koszorúkat akkor még nem lehetett látni. Volt olyan személy, aki maga készítette el a koszorút, sőt szívesen megcsinálta másnak is. A módosabb családokban Pápán rendelték és vették meg a koszorút a temetésre. Valamennyit az elhan- tolás végeztével a sírra tették és hónapokig ott hagyták.

139