Jakab Réka: Bérlőből polgár. Pápa város zsidó közösségének társadalom- és gazdaságtörténete 1748-1848 (Veszprém, 2014)
A szabad királyi városok többsége már a 16. században jogot szerzett arra, hogy falai közül kitiltsa a zsidókat. A török hódoltságot követő időszakban is fenntartották ezt a jogukat, uralkodói segédlettel. 1693-ban és 1695-ben I. Lipót megtiltotta, hogy a zsidók letelepedjenek a szabad királyi városokban. Ez azonban csak a lakhatásra vonatkozott, egyébként látogathatták a városok piacait és a vásárokat. A bányavárosok esetében azonban még a kereskedést is megtiltotta számukra, ezért ezek hét mérföldes körzetéből kitiltotta a zsidókat. A szabad királyi városok többsége elzárkózott a zsidóság befogadásától, így a magyarországi zsidók többsége nem volt városlakó. 1735-ben mindössze néhány - köztük szabad királyi - városban találunk zsidó lakost, így Bártfán, Budán, Kőszegen, Modorban, Szatmáron, (PozsonyjSzentgyörgyön és Trencsénben.22 A bevándorló zsidókat elsősorban a nagybirtokosok fogadták be, akik letelepítésükben nemegyszer kezdeményezőként léptek fel. Északkelet-Ma- gyarországon elsősorban a Rákócziak, majd Károlyi Sándor, a nyugati országrészben pedig a Batthyányak, az Esterházyak, a Pálffyak, a Zichyek és a Czirákyak láttak gazdasági előnyt a betelepülő zsidók tevékenységében. Nyomukban a 18. századközepétől a jómódú középnemesség, illetve a nemesi közbirtokos falvak is engedtek letelepedni egy-két zsidó családot, akikkel haszonvételeikre kötöttek bérleti szerződéseket. A földesúri mezővárosokban és falvakban letelepedett zsidók nem különültek el a település társadalmától. Bár a 18. század végére egyre több és nagyobb lélekszámú városi közösség jött létre, Magyarországon nem beszélhetünk olyan zsidó városkák létrejöttéről, amelyek keletebbre, a lengyel vagy ukrán területeken jellemzőnek mondhatók. Az első országos zsidóösszeírások adatai lényegében alátámasztják Marton Ernőnek a zsidóság magyarországi bevándorlására vonatkozó elméletét, miszerint a bevándorló zsidók első állomásai a határ menti vármegyék települései voltak, ahonnan egy következő hullámban fokozatosan az ország belső vármegyéi felé vándoroltak. 1735-ben ugyanis a zsidó lakosság 84%-a határ menti vagy a határhoz közeli vármegye területén élt. Az 1735-1738- as összeírás település-földrajzi adataiból arra következtetett, hogy mivel a betelepülők ekkor még a kiindulási területekhez legközelebb fekvő magyar vármegyékben telepedtek le, csupán a második vagy a harmadik generáció kezdett el az ország belső vármegyéi felé költözni.23 A betelepülés első hulláma a Felvidéken egy ideig csak Pozsony, Nyitra, Trencsén, a Dunántúlon pedig Vas, Sopron és Moson megyékre terjedt ki. 22 Gyurgyák 2001: 35. 23 Marton 1966: 37. 24
