Reszegi Zsolt: Légi huszárok. Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között - A Pápai Levéltár kiadványai 3. (Budapest-Pápa, 2013)
Összegzés
A zászóalj a repülőgép technika megbízhatatlansága ellenére, 1941-re sikerrel felkészítette ejtőernyőseit a teljes fegyverzettel, harci körülmények között történő ugrások végrehajtására. A megfelelő szintű felkészülést és szinten tartást a kihelyezett ugrógyakorlatok jelentették. Az 1941. évi áprilisi harci bevetés során a vezérgép személyzetével, ejtőernyőseivel és zászlóaljparancsnokával együtt - feltehetően műszaki hiba miatt - lezuhant. Ezen kívül, egy utánpótlást biztosító ejtőernyős ugrásra (1941) és egy repülőgépes deszantolásra került sor (1944). További bevetésekre nem az elégtelen színvonalú kiképzés, vagy a kellő számú ugrás hiánya miatt nem került sor: a csapatnem támadó szerepkörének kihasználását a Magyar Királyi Honvédség hadműveletei nem tették lehetővé. Az ejtőernyős csapatnem 1941-re módosította harceljárását: a kezdeti (1938-1940) évek szabotázs jellegű, kis romboló osztagai helyett - melyeket nagy magasságú dobással juttattak volna a célterületre - a zászlóalj harceljárása a fontosabb célpontok meglepetésszerű lerohanásán és a földi csapatok beérkezéséig történő megtartásán alapult. Kis magasságú (300-180 m), tömegesen végrehajtott ugrásra képezték ki az ejtőernyősöket, taktikailag fontos célok lerohanására. Ez hasonlított a német ejtőernyős harceljáráshoz. A magyar ejtőernyősök megfelelő számú gyakorlóugrással rendelkeztek, a korszak és magyar viszonyokhoz képest, a lehetőségek szerint el voltak látva a legjobb fegyverzettel. Egyedülálló módon, külön leventeszervezet foglalkozott az ejtőernyős szolgálatra jelentkező leventékkel. Országos kiépítésére és megfelelő szintű kiképzésre anyagi és technikai feltételek miatt nem került sor. A meglévő - elsősorban nagyobb városokban létrehozott - levente szakosztályok ösz- szefogták és irányították a leendő ejtőernyősök edzését. Ez nem tért el a többi leventeszervezetétől, mivel elsősorban lő- és fizikai gyakorlatokon alapult: a speciális oktatáshoz nem mindenhol voltak meg a feltételek (ejtőernyős tapasztalattal rendelkező oktató, ejtőernyő). Az ejtőernyős ugrótoronyból végrehajtott gyakorlatok jelentették a leventekiképzés végét: erre a torony 1944. évi felépítése miatt csak egy alkalommal került sor. Feladatát nem tudta betölteni, mert későn építették fel, így a levente utánpótlás ugrókiképzéséhez csak kis mértékben járult hozzá. Kivételes módon, a rákosi ugrótoronyból ugrásokat végrehajtó leventék még 1944 novemberében hajthattak végre ejtőernyős ugrást Pápán: ez azonban már kivételszámba menő esemény volt. A magyar királyi honvéd ejtőernyős csapatnem sorsának alakulása meglepően sok hasonlóságot mutat a német ejtőernyős vadászok, a Fallschirmjágerek történetével. Igaz, hogy a német ejtőernyős csapatnem számára jóval nagyobb erőforrások álltak rendelkezésre, mégis 1941 után elvétve került sor ejtőernyős, vagy vitorlázóval történő bevetésre. Mind a magyar, mind a német ejtőernyősöket gyalogsági szerepkörben, védelmi harcokban vetették be, többnyire alegységenként szétosztva. A magyar ejtőernyősök kiváló harci szelleméről, teljesítményéről több német tiszt is elisme240
