Padányi Bíró Márton veszprémi püspök emlékezete - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 33. (Veszprém, 2014)
Borsy Judit: A feloszlatott szerzetesrendek javai a pécsváradi közalapítvány kezelésében
A FELOSZLATOTT SZERZETESRENDEK JAVAI A PÉCSVÁRAD KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN Összegzés A feloszlatott szerzetesrendek javainak sorsa egymástól sok tekintetben különbözött. A házi kezelésben maradt birtokok jövedelmezősége ugyan messze elmaradt a reményektől, ám az úrbéres viszonyok között még kielégítőnek volt mondható. Az úrbéres viszonyok megszűnése után a 19. század második felétől a közalapítványi birtokok gazdálkodásának fejlődését a központi, felső irányítás inkább gátolta, mint segítette. A nagy területen szétszórt sok kisebb birtokon való gazdálkodás nehézségeit a szigorú központi irányítás nem tudta megoldani. Nagyüzemi módszerekkel akarták működtetni azokat a gazdaságokat, amelyek csak kis egységekben, erős személyes érdekeltség mellett hozhattak volna kellő hasznot. A helyi viszonyokat jól ismerő főtisztnek, tiszttartónak nem volt hatásköre nagyobb és hosszabb lejáratú bérletek megkötésére, holott ezek kialakítása hozhatott volna megoldást. Másfelől az elhanyagolt, rossz talajú közalapítványi birtokok, elöregedett gazdasági épületekkel a 19. század végére már nem is vonzották a tőkével rendelkező bérlőket.114 A mintegy 10-15 éven belül eladott birtokok, épületek, kisebb-nagyobb szőlők, rétek stb. általában magasan a becsáron felül keltek el. Bár az alapok ingatlanvagyona ezáltal lecsökkent, az egyszeri bevétel, valamint a további gondoktól való megszabadulás mégis kedvező döntésnek tűnt. Ez nem vonatkozik az ingóságok, könyvek, templomi értékes kegytárgyak eladására. A szerzetesek által nagy gonddal beszerzett képek, festmények, kegytárgyak, a rendházak bútorai, a konyhai felszerelések csupán pár krajcáros áron találtak gazdára. A bevétel tehát minimális volt, a veszteség felbecsülhetetlen. A messzi, központokból nehezen megközelíthető birtokok házi kezelése helyett kisebb rosszat jelentett azok bérbeadása. A rövidlejáratú bérletek azonban sok veszélyt rejtettek magukban, hiszen a bérlő érdekeltsége minimális volt. A hosszúlejáratú bérletek megbízható bérlővel kiszámítható jövedelmet jelentettek. Ugyanakkor a közalapítványokat jellemző súlyos közterhek, az aránytalanul nagy kegyúri terhek, a számos uradalmi és kegyúri épület karbantartása ezt a jövedelmet szinte felemésztette. A szerzetesi épületek jelentették a legnagyobb gondot. A templomokat templomnak, a rendházakat a szerzetesek lakóhelyének építették. Mindezeket más célra használni, nehéz, gyakran megoldhatatlan feladat volt. A nagyszabású épületekre nehéz volt vevőt találni, a bérbeadás mellett pedig a karbantartás örök terhet jelentett. A rendházakra költött javítási költség gyakran sokszorosa volt a bérleti díjakból származó jövedelemnek. Ha nagy sokára sikerült is az eladás, a bevétel a becsárnak csak töredékét tette ki. 114 Pintér (1973) 487. 133
