Forgó András (szerk.): Az 1712. évi pozsonyi diéta egy ciszterci szerzetes szemével - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 32. (Pannonhalma-Veszprém, 2013)
Hermann Engelbert atyának, a főtisztelendő Flórián velehradi apát úr teljhatalmú követének feljegyezései és megfigyelései a Pozsonyban tartott magyarországi országgyűlésről, továbbá VI. Károly úr 1812. évi koronázásáról (Szemelvények) Fordította Hajdú Vera, Hende Fanni és Szádoczki Bálint. Magyarázó jegyzetekkel ellátta Forgó András
Jegyzetek és megfigyelések (szemelvények) <XIII> Nyolcadszor, mivel gyűlöletes következményei lennének, amint e tényből is kitűnik: mert alig kérte ezt a kiváltságot a heinrichaui apát, íme, máris a klosterbrucki követte, őket más hasonló vagy még talán nagyobb méltósággal rendelkező, hasonszőrű külföldi apátok is követni fogják. Kilencedszer, mivel - ahogy az osztó igazságosság diktálja - azokat is jutalmazni kell, és mások elé kell helyezni, akik azt megérdemlik. Ezeknek az apát uraknak pedig semmi érdemük sincs a hazában, tehát, és ez az általános érv, mindenkire igaz kell, hogy legyen. Tizedszer, rendkívül sokan más ellentétes érvet hoztak fel, de egyesek nemcsak a fent említett kérvényező uraknak, hanem mindkét szent rendnek nyilvános megbecstelenítésével és lebecsülésével. Tudniillik, hogy a szerzetesek álnokul az első helyekre törekednek, hogy idegen pápát követnek, hogy az apátok inkább az államból húzható haszonról, mintsem a lelki kincsekről gondolkodnak, hogy ezeket az apátságokat helytelenül kötötték össze külföldi apátságokkal és adtak élükre külföldi apátokat, hogy ezek az apátok még nem váltak honfiúvá, még nem esküdtek meg, és még nem tették le [p. 90.] a honosítást megváltó ezer aranyat. Minthogy így áll a helyzet, a nekik adott királyi meghívólevelekkel őket csak az alsótábla ülésére kell bocsájtani. Ezért az igen súlyos bűnért, melyért a világiak tekintetében, bizonyos esetekben fej- és jószágvesztés jár, azért, ha mellőzik a személyes megjelenést, sőt azt állítják, hogy szégyen nekik az alsótáblán ülni, ahol náluk nagyobbak ülnökölnek. Hogy úgy tűnik, megvetik az alsótáblán ülő, hazai urakat, és náluk többre becsülik magukat. És még sok más ezekhez hasonlót is, melyekbe mindig belekeveredett az érdemek hiánya. Mikor rám került a beszéd sora, csaknem szó szerint a következőket mondtam: „Eminenciás és Felséges Herceg! Tiszteletreméltó Papság! Noha bizonyos tekintetben ez ügyben érdekelt vagyok, nem más miatt, mint aki egy vagyok a kérvényező urak közül, egy ciszterci apát, mely rendből jómagam a legutolsó vagyok, és noha szavazatom is az utolsó, amelynek semmilyen értéke sincs, sőt azt is tudom, hogy az én hangom semmi, mégis illő alázatossággal fogom elmondani, amit gondolok. Mert vajon szent rendünknek, vagy a kérelmező személyeknek kérik és kívánják a felsőtáblán való ülés kegyét, melyre áhítoznak? Ha ezt a kegyet rendünknek kérik, melynek jómagam is a legcsekélyebb tagja és fölvett fia vagyok, akkor annak a legállhatatosabb könyörgéssel kérem, ám nem azért, hogy a nemzeti törvények meggyalázásával adja meg a helyet, hanem inkább hogy a tiszteletreméltó magyar papságnál kieszközölje annak kegyesebb megítélését. Mert ha ennek a rendnek az érdemeit keressük, hiszem és bízom benne, hogy nem fogja megtagadni a tiszteletreméltó gyűlés, amit az [p. 91.] egyetemes zsinatok erről a rendről elismertek, jóváhagytak és megerősítettek, sőt rendkívüli módon hirdetve dicsértek, és bőkezűen maguk a pápák is újra és újra megerősítettek. Ehhez jön még az is, hogy ha ennek a rendnek a keresztény világban semmilyen érdeme nem 142
