A közép-dunántúli régió városainak szocialista kori története - A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 29. (Budapest-Veszprém, 2012)
Horváth Sándor: Sztálinvárosi mítoszok
A közép-dunántúli régió városainak szocialista kori története „A lakosság heterogén jellege kezdettől fogva éles kontrasztokban mutatkozott meg. A legértékesebb alkotó elmék és kalandorok, kiváló szakmunkások és lumpenproletárok, a földtől még el sem szakadt paraszt-munkások és egykori grófok, a szocializmus harcosai és fasiszták, nagyra törő fiatalok és deklasszáltak, apácák és prostituáltak, évszázados kohász-családok komoly tagjai és aranyásók - úgy keveredtek össze a városban, mint a Martin-kemencében a tiszta nyersvas a rozsdás ócskavassal”.52 Az éles kontrasztok (falusi/városi, munkásarisztokrácia/lumpenprolctár, fia- tal/idős, képzett/képzetlen munkások) rendre visszatértek a városról szóló ábrázolásokban, igazodva ezzel ahhoz a hivatalos diskurzushoz, amely az „osztálynélküli társadalmat” létrehozni kívánó állam fontosságát a meglévő különbségek hangsúlyozásával reprezentálta. A Sztálinváros gyökértelenség mitoszát tápláló ,jöttmentek” közül a mítosz egyik leghatásosabb megalkotója az életrajzát folyton újraírni kénytelen Sándor András volt. Élete annak az „új értelmiségnek”53 az egyik reprezentánsa, amely rendre új kapaszkodókat keresett, és egy kis időre a város olvasztótégely jellegében találta azt meg. Az 1923-ban született Sándor András apja a Tanácsköztársaság funkcionáriusaként menekült Bécsbe, emiatt született ott fia. Az apa a húszas években visszatért, de ügyvédként nem volt jövedelmező praxisa, zugírászként tartotta el családját. Sándor a budapesti egyetemen tanult történelmet, latin és görög nyelvet. 1944-ben munkaszolgálatosként szovjet fogságba esett, majd önként jelentkezett az új magyar hadseregbe. Alakulásától a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségben tevékenykedett. 1945 után dolgozott a Szabad Nép és a Szabad Föld című lapoknak. „Népies” irányultságát öltözékével is szimbolizálta: gyakran csizmában járt, „anakronisztikus módon parasztosan öltözködött, táj szólásban beszélt, és írótársait antiszemita históriákkal traktálta”, annak ellenére, hogy zsidó származásúnak számított.54 Felesége a később a sztálinvárosi építkezésen néprajzosként anekdotákat gyűjtő és e könyvben is többször idézett Dobos Ilona lett. 1948-1950 között a Mag\’ető című hetilapot szerkesztette, leváltása után került 1950-ben az épülő Sztálinvárosba. Falujáró népművelő lett, Nagy Imre híveként tartották számon. 1953 októberében az írószövetség falusi ankétján a propagandától eltérő tapasztalatairól számolt be, és kijelentette, hogy Magyarországon „nem proletárdiktatúra, hanem a talpnyalók diktatúrája van”. Ezenkívül meg akart jelentetni egy olyan novellát, amelyben a felháborodott 52 ÁBTL 0-13582. dosszié. Sztálinváros területén élő ellenséges személyek. Az ellenforradalom és az ellenforradalmat közvetlenül megelőző időszak története Sztálinvárosban. Áttekintés Sztálinváros társadalmi és osztályviszonyairól 1956-ban. 1959. április 3. 53 Az új értelmiség fogalmáról: Fitzpatrick 1992: 177. 1,4 Standeisky 2003. 142